Sziasztok kismamák, anyukák!
Annyira köszönöm a sok jókívánságot, amit a kislányom születésére írtatok, nagyon meghatott!
Régen nem írtam, pontosan 6 hete, ebből mire lehet következtetni??? Hogy hivatalosan is vége a gyermekágyas időszaknak. Hurrá!!!
Rengeteg minden történt ez alatt az idő alatt, és akár hiszitek, akár nem
Most itt szuszog mellettem a számomra legszebb kisbaba a világon. Úgy határoztam, hogy leírom ennek a 6 hétnek a történéseit, de egy posztba úgysem fog beleférni. Szeretnék segíteni azoknak, akik még előtte állnak, azoknak akik benne vannak, és azoknak egy-két vidám percet szerezni, akik már túl vannak rajta.
Először is engedjétek meg, hogy köszönetet mondjak doktornőmnek, Dr. Varsányi Hajnalkának, és szülésznőmnek, Schlenker Évának, hogy életem legszebb és legizgalmasabb perceiben támaszaim voltak, és profizmusukkal, megnyugtató szavaikkal megkönnyítették a nehéz perceket is. Valamint szeretném megköszönni a Szent István kórház szülészetén dolgozó orvosoknak és csecsemős nővéreknek, Valikának külön, a diszkréciót és segítő kezet, amit felém, és észrevételeim szerint: mindenki felé nyújtanak.
A szülés számomra mindig misztikus dolog volt, mivel ezidáig még nem tapasztaltam meg, el sem tudtam képzelni, milyen lesz, féltem is tőle, hiszen tudjátok A nap, amikor elindultak az események, olyan volt, mintha egy filmet forgatnának velem, nem hittem el, hogy ez velem történik, hogy képesek leszek végigcsinálni. Nem tudok elég hálás lenni a férjemnek, hogy végig velem volt és fogta a kezem. Sok felemelő pillant volt már az életemben, de amikor felsírt a kisbabám, és a mellemre tették, nyálkásan, magzatmázosan, csúcsfejűen és rengeteg hajjal, azt amíg élek, nem felejtem el! A könny, a megkönnyebbülés, a férjem arca és ahogy Luca vizsgált minket, örökre bevéste magát az agyamba, ha visszagondolok rá, most is valami ismeretlen remegés fut át rajtam, és legszívesebben ordítva sírnék – örömömben-, de nem, nem, nem őrültem meg
Csodálatos volt, s ha ránézek, még most sem hiszem el, hogy itt van. A szülés után minden rutinszerűen ment, elvitték megfürdetni, a férjem elkísérte őket, aztán egy kicsit hármasban maradtunk: CSALÁD LETTÜNK, óriási érzés volt. Aztán megkérdezték, akarom-e éjszakára, hogy velem legyen, hosszas töprengés után azt feleltem: nem! Itt megjegyezném, hogy nem kell rossz anyának érezni magunkat amiatt, hogy ha az első éjszaka úgy döntünk, inkább ne töltse velünk a gyermekünk az éjszakát! Nekem is voltak kétségeim, de azt hiszem, az anyukáknak is kell a pihenés, és mivel közvetlen szülés után az ember olyan állapotban van, hogy még vécére is csak nehezen tud kimenni és alig alszik, mert fáj mindene és totál fel van pörögve, annak semmi értelme, hogy ketten szenvedjünk. Persze éjszaka hallottam, hogy egy kisbaba ordít, rögtön arra gondoltam, hogy Luca az, aztán mikor reggel fél hatkor behozták nekem, a nővér megnyugtatott, hogy egy hangja sem volt egész éjszaka, attól kezdve velem volt.
Szuper volt az a három nap a kórházban, mindent megkérdeztem, amit csak tudtam, egész nap együtt voltunk, a férjemnek hála, kevés látogatóm volt, ha ciki, ha nem, én szinte mindenkit kitiltottam, majd otthon megnézik… Persze azért a csajok bejöttek hozzám, óriás pocakkal ott tolattak
Aztán eljött a hazamenetel napja, úgy vártam, mint a Messiást, emlékszem végigzokogtam a hazautat, azt akkor még nem tudtam, hogy ezek a szélsőséges jelenetek a továbbiakban gyakori vendégek lesznek nálunk. Természetesen rendben hazaértünk, Luca szinte elveszett a hordozóban, olyan pici volt és törékenyen, s mire felértünk a lakásba, már ordított az én egészen idáig nyugodt kisbabám. Se nővér, se orvos, se senki, jaj, mit kell ilyenkor csinálni, az anyósomék mindjárt itt vannak, istenem, meg kéne szoptatnom, biztos éhes, vagy nem is, megfázott a kocsiban, vagy eltört valamije, vagy.... és rám borult a sötétség! Belém nyilallt a felismerés, mostantól ÉN felelek érte, csak rám számíthat, nekem kell megoldani mindent, senki nincs, csak én, hiszen én vagyok az ÉDESANYJA! Félelmetesen örömteli érzés volt…
(folytatása következik)
Iratkozz fel