Egyszerre megindító és felkavaró az a videó, ami a neten kering Salma Hayek „jótékonysági szoptatásáról”, ami egy afrikai faluban történt.
Bevallom, mikor először láttam, elsírtam magam. Ne kérdezzétek, miért, talán mert átéreztem annak az anyának a kétségbeesését, hogy nem tudja megnyugtatni és megetetni síró-éhező csecsemőjét, mert ugye bár Afrikában nem lehet a sarki boltban tápszert kapni. Aztán felkavart az a gesztus, melyet egy igazi világsztár gyakorolt, ott egy poros kis faluban, amiről mi a civilizált valóságunkban tudomást sem veszünk, és olyan természetességgel kezelt egy mai napig tabuként kezelt helyzetet: megszoptatott nyilvánosan egy éhező csecsemőt, még csak nem is a sajátját: vajon hányan lennénk képesek erre?
Én kimondom: nekem sokszor gondot okoz, hogy olyan helyen kellene megetetnem a gyerekem, ahol idegenek is látnának, még akkor is, hacsak sejteni lehet, mit csinálok. Inkább a cumisüveg, vagy elviselem, ha kicsit nyűgösebb, és rohanok haza. Néha még mindig úgy érzem, félve beszélünk a világ legtermészetesebb dolgáról, valahogy a mai trendbe nem fér bele a szoptatás természetessége. Anyukám szerint ez azért van, mert a mell a mai szexközpontú világban nem az anyaság szimbóluma, de kérdem én, miért nem lehet mind a kettő a megfelelő időben és helyzetben?
Pedig a világ számos országában senki nem botránkozik meg, ha az anyuka mondjuk egy étteremben diszkréten megszoptatja a kisbabáját, nálunk, legalábbis az én tapasztalatom szerint, egyáltalán nem tudják ezt a helyzetet kezelni. Előfordult, hogy Luca sírt, talán éppen egy üzletben voltunk, és hallottam a megjegyzést, ráadásul egy nőtől, hogy reméli nem itt kapom elő a mellem, hogy megnyugtassam a gyereket... Annyira , de annyira elmondtam volna neki, hogy mit gondolok, aztán rájöttem, minek... Olyan hamar elfelejtjük mi nők, hogy anyák vagyunk, voltunk, főleg ha nem a mi kölykünkről van szó.
Számomra azért volt tanulságos Salma videója, mert emlékeztetett arra, hogy akkor is anyák vagyunk, ha nincs velünk a szemünk fénye, hogy bizony azzal, hogy életed adunk, az anyai szív is megszületik, akkor miért nem figyelünk rá gyakrabban.
Most éppen babaúszásra járunk Lucával, és ott is annyira jellemző, hogy az anyák tudomást sem vesznek egymásról. Csak egy példa a sok közül: simán nyitva hagyja az ajtót, mikor vizes és pucér babák vannak az öltözőben, és ha rászólsz, még vág egy fintort, majd sértődötten kivonul a felöltöztetett gyerekével. Én elhiszem, hogy mindenkinek a sajátja fontos, de ha elvárjuk, hogy az anyukákkal és a kismamákkal tisztelettel bánjanak, akkor talán magunkon kéne kezdeni a nevelést.
Mikor néztem ezt a videót, az jutott még az eszembe, hogy teljesen mindegy, milyen nők vagyunk, vagy honnan jöttünk. Híresek, világsztárok, takarítónők, jogászok, orvosok, de egy bennük közös, hogy sokunknak megadatott, hogy anyák legyünk, ebben egyezünk. És az anyaszív nem válogat, mindenki egyformán érez ott, Afrikában, és itt, Magyarországon, és végre valaki ledöntötte a tabut, és megmutatta, az ösztön nem válogat.
Őszinte leszek így a végére, mert nem akarok képmutató lenni, nem tudom, hogy én megtettem volna-e, amit Salma, de szeretném azt hinni: IGEN.
Vigyázzatok magatokra és egymásra!!!
Várom a hozzászólásokat...
Puszi: Anita&Luca-baba
Iratkozz fel