Sokan kérdezték tőlem, hogy Luca lányom gyerekszínészkedni fog-e, a válaszom: NEM!
Ilyenkor persze nem értik: „De hát te is az voltál, ért valami trauma, elvették a gyerekkorod?” kérdezik. Nem, nem... – nevetek mindig. Volt gyerekszobám is, nem erőltették a szüleim, én akartam, de akkor még a világ más volt...

Soha nem értettem azzal egyet, hogy a gyereknek a szülő álmát kell megvalósítani, attól, hogy én gyerekszínészként indultam, és később oly sok kétség és kitérő után is ezt a pályát választottam, Lucának miért kéne folytatni, miért kellene nekem gyerekszereplő válogatásokra vinni, csak azért mert én is arra jártam.

Mikor én kezdtem, még olyan csendes volt a világ, nem volt bulvársajtó, internet, elég volt azzal megküzdeni, hogy a saját korosztályom elfogadjon, és én magam feldolgozzam azt, hogy idegenek odajönnek hozzám, meg akarnak ölelni vagy csak beszélgetni, mert attól, hogy a tévében szerepeltem, azt hitték, ismernek. Most azonban már más az élet, egy „gyereksztár” szabad préda, lehet írni a szülői hátteréről, ízekre szedve a családot, arról, hogy kivel bimbódzik az aktuális tini szerelme, lehet leszólni mondjuk azért, mert lehet, hogy éppen egy kicsit duci, vagy azért, mert vékonyabb a kelleténél... Az interneten számtalan, ráadásul kontrollálhatatlan formában lehet róla véleményt mondani, persze szigorúan az alaposabb megismerés igénye nélkül. Én nem akarom kitenni ennek a gyerekemet, majd legyen ez az ő választása, ha akarja később, de semmiképpen nem az enyém.

Mi támogatni fogjuk, bármi akar lenni, csak legyen boldog, és ne érezze azt soha, hogy ez nem az én utam, ez a szüleimé.

Tudom, kicsit korai még ezzel foglalkozni, hiszen 24-én még csak egyéves lesz!!! Jaj, de megy az idő. De úgy szeretném, ha az élete nem a folytonos útkeresésről szólna: „híres az anyám, szeretnék megfelelni ennek a képnek”,  nem szeretném, ha ez nyomasztaná. Azt meg pláne nem, hogy hosszú évek múlva cikinek tartsa, hogy egy csomó újság címlapján ő mosolyog, és még csak meg sem kérdeztük róla.

Tudom, hogy nem rejtehetem el a nyilvánosság elől, hiszen azok az emberek, akik végigkövették a pályámat és szeretnek, nyilván kíváncsiak rá, és tartozom is nekik ennyivel, csak nem szeretném ha a csapból is ő folyna. Ezért nem engedem, hogy bármilyen újságban vagy a tévében benne legyen, mert befolyásolná később, hiszen azáltal, hogy velem szerepel, valahol ő is médiaszereplővé válik, és onnantól kezdve ő nem Fekete Anna Luca, ha nem Ábel Anita kislánya. Általam fogják megítélni őt is, és én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy összehasonlítsák más ismert emberek gyerekeivel, vagy, és ez a rémálmom, különböző internetes fórumokon rosszakat mondjanak róla. Mert abba beleőrülnék, számomra ő a világ legdrágább kincse, és a legtisztább embereke akit ismerek.

Ő legyen ő, egy független személyiség, akinek színésznő a mamája és üzletember a papája, és majd döntse el ő, hogy mennyire befolyásolja az életét a szülői minta. Én, amíg tudom, védem, mert ez a dolgom.

Akkor leszek majd bajban, ha egyszer elém áll, és azt mondja az édes kis hangján: Anyuci, én híres színésznő akarok lenni!!! Rámosolygok majd, és azt felelem: Tőlem rendben, de kérdezd meg Apádat is...!!!

A többi az ő dolga.

Puszi nektek, írjatok!!! Várom a történeteket!!!

Anita & Luca-baba