Most, hogy így elérkeztem a 35. hét közepére, úgy érzem, ideje visszatekinteni... Bár még van öt hét a szülésig, de annyi mindennel el leszek foglalva addig, nem biztos, hogy jut majd időm a számvetésre.
Szerintem gyorsan elrepült ez a 9 hónap, a férjemnek viszont lassabban teltek a hetek.
Emlékszem, mikor január másodikán megcsináltam a tesztet, szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy kisbabám lesz. Annyira távolinak tűnt. Persze most is minden percben rácsodálkozom, hogy anya leszek, és van bennem valaki. Bár mikor egy „alien-láb” megjelenik a pocakomból dudorodva, és egy jól irányzott rúgással a tudtomra adja, hogy van és létezik és nincs ebben semmi csoda, akkor már nem kételkedem.
Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi volt jó ebben a 9 hónapban. Mert voltak jobb és rosszabb napok. Például az első 12 hét, na azt nem kívánom senkinek. Az állandó rosszullétek, a folyamatos émelygés, az, hogy minden egyes szagra kiborultam-az a sok parfüm, amit elajándékoztam… (a nőrokonaim egyébként alig várják, hogy jöjjön a második:).
Szóval megszenvedtem az első időkben rendesen, de aztán utána, ha jobban belegondolok, semmi baj nem volt. Minden orvosi vizsgálatom nagyon jó eredménnyel zárult, és hál'Isten, nem kellett izgulnom semmiért.
A hangulatváltozásaimról már nem beszélek ilyen lelkesen, szegény férjem, biztos ezért érezte ennyire hosszúnak ezt az időt, borzalmasan szenzitív voltam... na jó, vagyok még a mai napig, hisz még van hátra 5 hét. Gyakorlatilag mindenen elsírom magam!
Nézem a kutyát, és arra gondolok, milyen szép, remélem, látom még együtt játszani őket: sírok! Nézem a tesóm gyerekeit, és arra gondolok, jaj, már mindjárt itt lesz az enyém is: sírok!
Nézem az Eduscho-reklámot, a kislány szalad az apja felé: sírok!
Gondolom, ismerős:).
A másik véglet azonban: a dühkitörések. Egy perc alatt úgy fel tudom húzni magam, hogy felrobbanok! Ha nem engednek át a zebrán, ha beszól valaki a mellettem lévő kocsiból, ha valaki át akar verni – sajna, volt ilyen az elmúlt időszakban-, és a sok jó tanács, hogy ebben az országban mindenki tud gyereket nevelni, azt azért nem gondoltam volna...!
Bevallom férfiasan, azért az borzasztóan zavart, hogy sokszor gátak közé szorítva éreztem magam, bár ez még a ma napig így van. Anyukámtól sok jó dolgot örököltem, egyik például az energikussága. Emlékszem, mikor kicsik voltunk a tesómmal, és szombaton reggel anyám megjelent a szobánk ajtajában csípőre tett kézzel, akkor már tudtuk, hogy átrendezi a lakást, és nincs délig alvás! Soha nem várt senkire, apám - szellemi ember lévén- nem nagyon vette ki a részét az efféle programokból, így ránk hárult a feladat, hogy segítsünk, ha akartuk, ha nem. Igaz, ami igaz: imádtam ezeket a napokat!
Egy szó, mint száz, én is ilyen vagyok… Ha valamit a fejembe veszek, nem érdekel semmi és senki - csinálom!
Nagyon zavart, zavar, hogy nem, tudok 100 százalékos lenni otthon! Ahhoz, hogy leemeljek egy dobozt, meg kellett várnom Krisztiánt (ő a férjem, ha még nem mondtam volna:))). Persze tudom, tudom, türelem, és mit is akarok, ha már egy egyszerű zuhanyzás is úgy kifáraszt, hogy pihennem kell utána legalább egy félórát…
Összességében azonban jól éreztem magam.
Lassan elkezdődik a visszaszámlálás... és én nem fogok hazudni: még egy kicsit húznám az időt:))))
Nektek hogy telt?
Iratkozz fel