Tudom, rég nem írtam, de tudjátok, őszinte ember lévén, bevallom, valahogy nem volt ihletem.  Alapszókincsem lett mostanában a NEM, NEM,NEM, mivel Luca, mint egy Forma-1es versenyző száguldozik a lakásban,  én utána, de szerintem ez ismerős. Éjjel-nappal fegyelmezek, persze azért megadva neki a szabadságot, hogy megtapasztaljon mindent, de amikor huszadszor nyúl bele a konnektorba, akkor már inkább ne tapasztaljon hanem fogadjon szót....

Nem fogok hazudni: fáradt vagyok, igaz, már végigalussza az éjszakát, de a nappalok annyira strapásak, hogy este alig várom, hogy bedőljek az ágyba és magam legyek, mert 7-kor ébresztő az „Apanyanya, dadada” dallamra.

Amúgy is ez az augusztus annyira lehangoló volt, legalábbis nekünk. Sajnos végleg búcsút mondtuk a dédinek, aki Luca szülinapja előtt két héttel meghalt. Pedig olyan büszke voltam, hogy volt Lucának dédije, és tényleg annyira szerették egymást. Ő a férjem nagymamája volt és nagyon közel álltak egymáshoz. Nagyon szerette volna az egész család, ha együtt ünnepelhetünk volna az egyéves szülinapot... Tudom, érzem, hogy sokszor van Luca mellett, ilyenkor a kislányom felnéz, integet és nagyot kacag, miközben azt mondja: mamamama. 

Drága Mama, nagyon fogsz hiányozni!!!

Augusztus 28-án volt a temetés, mindenkit megviselt. Még Lucát is, aki nem volt velünk, teljesen kiborította Brigit (ő szokott vigyázni rá, ha mi nem vagyunk), állítólag olyan hisztiket vágott le, miközben négykézláb mászott és keresett minket... Arany szívem, de nem akartam elvinni egy temetésre. Mikor hazaértünk, Brigi szinte menekült tőlünk, és cipő nélkül indult el. Krisztián szólt utána, hogy nem hiányzik-e valami... A lányunk meg ült a szoba közepén, óriási krokodil könnyekkel, és mosolygott. Arra gondoltam, hogy amikor valakit elveszítünk, azt hisszük, az élet megáll egy pillanatra, pedig nem, és a lányom volt erre a legjobb példa.

Sokat dolgoztam a múlt hónapban, és ennek az lett az eredménye, hogy őnagysága „matrica lány” lett, csak úgy tapad rám, bújik és puszilgat. Azzal valójában nem vagyok tisztában, hogy mennyire kialakult az időérzéke, és valóban megviseli-e a kisasszonyt a távollétem, pedig az apjával volt többnyire. Én viszont nagyon nehezen viseltem, alig vártam, hogy végre együtt legyünk, ráadásul a szoptatást is abbahagytam, vagyis ő hagyta abba, mert már csak a cicim rágásában merült ki a dolog, és nekem az már nem volt olyan meghitt.

Azért örülök, hogy amit elterveztem, véghez is tudtam vinni. Azért külön hálás vagyok, hogy a természet is bőkezű volt velem, és ilyen sokáig tudtam anyatejjel táplálni. Ezt megünnepelve  a férjemmel elmentünk a borfesztiválra, és ez nem csak a „szoptatásvége” buli volt, hanem hét éve itt csattant el az első csók köztünk. Szóval egy picit fura volt, hogy boroztam, és persze automatikusan lelkiismeret furdalásom lett, de aztán eszembe jutott, hogy már nem szoptatok, akkor örültem,  aztán az jutott az eszembe, hogy kelni kell a gyerekhez és bírni az egész napot, tehát tényleg vége a „csapjunk bele a lecsóba” bulizásnak, de akkor is jó volt....

Hát ez történt velem, velünk. Zajlik az élet, és ez így van rendjén, még ha néha fáj is.

Hogy vagytok mostanában??? Írjatok!

Anita & Luca