Sokan kérdezik tőlem, hogy milyen Luca viszonya Jancsa kutyámmal... Így a mai kis írásomat két kedvenc barátomnak, a lányomnak és a kutyámnak ajánlom
.
Mikor várandós lettem, természetesen sokan megijesztettek, hogy a kutya meg a gyerek nem fér meg egymás mellett, erről a véleményemet egy régebbi írásomban már kifejtettem... Egy szó mint száz, nem nagyon érdekelt, ki mit mondott ebben a témában. Az állatorvosunk egy nagyon jó fej ember, neki két kutyája és három gyereke van, így ő volt az egyetlen, akire hallgattam. Ami rögtön feltűnt: ahogy nőtt a pocim, Jancsa teljesen máshogy kezdett viselkedni velem, sokkal jobban figyelt rám, az én oldalamon feküdt az ágy mellett, és mikor már közelgett a szülés idôpontja, szinte minden percben a sarkamban volt, mondtam is a férjemnek, én látom a kutyán: két nap és szülök!Aztán tényleg így lett!
Béla tanácsára (ő az állatorvos), a kórházból küldtem haza pelust, hogy Jancsa ismerkedjen Luca illatával, aztán a családi tanács arra a következtetésre jutott, hogy anyukám magához veszi két hétre, míg mi egy kicsit összeszokunk a gyerekkel, hogy mikor már nyugodtabbak vagyunk, tudjunk vele is foglalkozni, persze, anya minden nap többször megszagoltatta vele a pelust. Alig vártam a nagy találkozást, mikor Jancsa berontott az ajtón, csak rám figyelt, Lucát észre sem vette, és ez így ment hosszú hetekig, néha rám nézett, és mintha a szemével azt kérdezte volna: Mikor viszed el innen ezt a kis nyöszörgő ízét?
Aztán egy szép nap megtörtént az első ismerkedés, éppen Lucát szoptattam, amikor Jancsa odasomfordált, leült velem szemben, nézett egy darabig, majd megnyalta a kisbabám fejét. Luca úgy meglepődött, hogy egy pillanatra kiesett a ritmusból, és láthatóan próbálta megfejteni, mi volt ez az érdes, meleg valami, ami megérintette. Én meghatódva figyeltem a jelenetet, aztán jól megdicsértem Jancsát és Lucát egyaránt, hogy elindultak a barátkozás útján
Tényleg elindult a folyamat: karácsonykor magától odament a pihenőszékhez, és lefeküdt Luca előtt, majd megnyalta a lábát . Reggel, mikor felkelünk, már őt is üdvözli külön, és ahogy látom, Luca is kezdi felfedezni, néha velőt rázóan rásikolt... Egyre természetesebb, hogy itt vannak egymás közelében.
Nem fogok hazudni, néha, főleg azokban az idôkben, amikor még Luca pár hetes volt, megőrültem a kutyaszőrtől, és féltettem a lányomat, aztán Béla megnyugtatott, hogy neki semmi baja nem lesz, inkább csak engem zavar, így nem volt (nincs) más választásom: naponta többször porszívózom, de hát én vállaltam, és ha nagyon őszinte akarok lenni, már Luca születése előtt is így volt! Imádom a kutyám, de a szőrét nem szeretem, a fejemre is állhatok: ez a kettő szervesen akkor is együtt jár
Szintén Béla javaslatára teremtettünk arra alkalmat, amikor Jancsával csak ketten megyünk sétálni, hiszen tíz évig ez volt a módi, ilyenkor annyira boldog, hogy anyával lehet, tudom, hogy ebben az értelemben hiányzom neki.
Mikor viszem a gyereket is – akit leginkább magamra kötözök, nyáron kendőben, télen hordozóban, bár már egyre nehezebb és a derekam sem a régi –, akkor olyan köteleségtudóan jön mellettünk, ha valakivel megállok beszélgetni, rögtön közénk áll, ez akkor is így van, ha babakocsis felállás van. Azt azonban hozzátenném, hogy Jancsa kutya már tíz éves, iskolázott hölgyemény, nagyon szófogadó, séta közben soha nem volt vele probléma, így azt gondolom, hogy a fiatalabb kutyust előbb rendre kell tanítani a séta terén, és csak utána vigyük le a gyerekkel együtt, mivel a retriverek nagyon okos kutyák, szerintem nem lesz gond.
Azért azt szeretném megjegyezni, mert még megharagszik a férjem , hogy általában Jancsa sétáltatása az ő feladata, ez nekem óriási segítség: reggel és este ő viszi, a délután meg a miénk!
A legnagyobb álmom az, hogy legyen egy hatalmas kertünk, ahol kutya-gyerek együtt játszik, és mi csak hátradőlve, egy jó koktélt kortyolgatva gyönyörködünk bennük!
Puszi: Anita & Luca-baba...
... és Jancsa kutya
Iratkozz fel