Pár napja a fodrászatban egy vitára lettem figyelmes, ami két hölgy között zajlott. Az egyik azt szajkózta, hogy lehet-e igazán nő valaki, ha nem éli meg az anyaságot, a másik azt hajtogatta, nem érti a mai nőket azért, hogy így kitolták a gyermekvállalás időpontját. Ismertek, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak bele.

Az első kérdésem az volt, hogy miért kell mindenkit elítélni, aki önszántából azt a döntést hozza, hogy nem vállal gyereket? Szerintem az intelligens ember pontosan tisztában van azzal, hogy mik a korlátai. Ha egy nő felméri azt, hogy ő bizony nem tud megbirkózni a szülés gondolatával, és tudja, hogy nem tud megfelelni az anyaság felelősségének, akkor én is azt mondom, ne szüljön. Hogy miért? Mi a jobb, ha a gyerek megszületik, és akár már magzat korában érzékeli, hogy az édesanyja nem igazán éli ezt meg úgy, ahogy kellene, illetve később is azt érzi, hogy akár a saját anyja, haraggal közelít hozzá a szívében, mert őt hibáztatja azért, mert úgy érzi, hogy elvették tőle a saját életét, és tulajdonképpen csak azért szült, hogy megfeleljen a társadalmi és családi elvárásoknak.

Szerintem egyetértünk abban, hogy örök sérülése lenne ennek a gyermeknek… És milyen útravalót vinne így magával...

Mit spirituálisan gondolkodó nő, azt vallom, hogy vannak az életben blokkjaink, amelyeket az életek során meg kell oldani, vagy legalábbis meg kell próbálkozni vele. Ilyen lehet az anyaság gondolata is, valami mélyről jövő fájdalom, ami miatt ezek a nők azt élik meg, hogy az ő életükben nem való a gyerek. Talán hozták magukkal az előző életükből, vagy akár az édesanyjuk viszonyult hozzájuk így, sokféle oka lehet, hogy így döntöttek. Ne felejtsük el, az anyaság érzése nem mindenkiben alakul ki, még évek során sem. Van egy barátnőm, pontosabban inkább ismerősöm, akinek már három éves a kislánya, és azt mondta nekem, hogy ő most képes úgy érezni, mint ahogy egy anyának kéne, de még sem képes a gyerekét maga elé helyezni, neki saját maga a legfontosabb. A kislány semmiben nem szenved hiányt, foglalkoznak vele, mindene megvan, nem csonka családban él, szeretik, de valahol a lelke legmélyén mit érezhet? Mert biztos érzi, valami hiányzik, bár az igaz, mivel ezt szokta meg, neki ezek az érzések lesznek természetesek. Biztos jól van ez így?

Ezt persze elmondtam a vitatkozó hölgyeknek ott a fodrászatban, továbbá azt is, hogy én 33évesen szültem, és boldog vagyok, mert huszonévesen nem akartam gyereket, egyrészt nem volt megfelelő partner hozzá , másrészt olyan voltam, mint egy gyerek, utazni és élni akartam, visszatekintve úgy látom, akkor nem tudtam volna felelősség teljes szülő lenni.

Én akkor nőttem fel igazán, mikor 2008 augusztus 24-én este 23.00-kor a kezembe adták az életemet: Lucát!!! Elköszöntem az addigi életemtől, és egy teljesen más Ábel Anita született meg. Ehhez azonban hosszú út vezetett, mert bennem is harcok dúltak, a saját blokkjaim, az anyasággal, a női létemmel kapcsolatban. A háborút megnyertem, de kisebb összecsapások még most is vannak.

Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm a két hölgyet, bár nem ez volt a célom, de az, hogy én mindezt kibeszéltem magamból, és jól is esett, azzal sok minden újra elrendeződött bennem. Talán ezért kellett találkoznom velük, tudjátok, semmi nem véletlen...

Amúgy az élet zajlik nálunk, és Luca egyre édesebb, én meg egyre fáradtabb, de jól van ez így!!!

Várom a véleményeket! Írjatok!!!

Puszi:

Anita&Luca-baba