Kedves gyakorló, illetőleg több gyerekes anyukák, áruljátok el nekem, hogy a gyerekek ösztönösen miért vonzódnak a tévé távirányítójához, és ha már megkaparintották, miért kell a DVD-é és a videó-é is nekik???
Nálunk eljött ez az őrület, bár már van sajátja, de az nem jó, neki az kell, ami éppen az asztalon van, így most 4, azaz négy használaton kívüli távirányítóval rendelkezünk. Ami azért jó, mert hirtelen én is azt nyomogatom, és nem értem, miért nem működik... Aztán persze rájövök
.
Abban egyetértünk a csajokkal, hogy jobb és nyugodtabb volt az élet, amikor még nem volt kúszás, gördülés, nyúlkálás, játékdobálás, és ó, azok a boldog béke idők, mikor csak szopizott, és nem kellett védőruhában az asztalhoz ülni, mert a sütőtök+alma az istennek sem akar kijönni a ruhából. Igen, annyira békés időszak volt, pedig akkor mennyire vártam, hogy már ilyen legyen, mint most. Kicsit rossz, kicsit huncut és angyalian eleven. Igaza volt annak a kedves kommentező anyukának, aki azt írta nekem, hogy addig jó, amíg egy helyben van.
Mostanában új szokásunk is van: hajnali 4-5 között úgy dönt, hogy kezdi a napot, remek, de ha arra gondolok, hogy ő már akkor lassan 9 órát aludt, akkor megértem, csak én vagyok kótyagos, és azt sem tudom, hogy hívnak. Valamint kedvenc idő töltése a fejhangon történő visítás, ami azért jó, mert egyáltalán nem lehet telefonálni mellette, és mivel én délelőtt élem a telefonos életemet a csajokkal, mindig röhögnek rajtam, hogy Luca, a Hang mit művel. A karmincolásról, az arccsípésről, a hajhúzásról már nem is beszélek... És a fő kedvencem: ha befejezi a szopizást, úgy jelzi, hogy beleharap, ez főleg akkor jó, ha éppen a gondolataimban merülve végzem ezt a tevékenységet, hát, elég gyorsan vissza tud rántani.
Ez azonban mind nem baj, hiszen számomra azt jelzi, hogy az én életem huncut, érdeklődő és teljesen normálisan fejlődik... És mi lesz még, ha majd feláll, és járni kezd... Már 10 hónapos, közelebb van az 1éveshez, mint a mostszültemhez. Úgy megy az idő
.
Apropó, soha nem értettem a már gyerekes barátnőimet, mikor az 1-2 hetes Lucát nem merték megfogni, mindig nevettem rajta, ők meg magyarázkodtak, hogy higgyem el, az ember, ahogy nőnek a gyerekei, elfelejti, milyen egy ilyen pici embereke...
Én is így jártam.
Meglátogattam Farkasházi Réka barátnőmet, Rebeka, a kislánya 10 napos volt, én tele önbizalommal megkérdeztem, hogy felvehetem-e, és láss csodát: nem tudtam, hogy nyúljak hozzá, olyan pici, törékeny és könnyű volt, ott bénáztam, Réka persze jót nevetett rajtam: „Na látod, ugye milyen szokatlan, képzeld el nekem, egy ötéves után..”
Nem győztem magam előtt szabadkozni... Ilyen hamar felejt az ember, de olyan jó érzés volt, a bőre, az illata, a kismacska hangja, és az a védtelenség, ami az újszülöttet jellemzi. Irigykedtem.
Aztán amikor hazaértem és beléptem az ajtón, azt az én 9 kilós, 9 és fél hónapos szívdobbanásom egy hangos sikitással észrevételezte, mire összeszaladt a ház és megrepedtek a falak, örült, hogy újra lát, járt keze lába, majd amikor az ölembe vettem, jött a puszitenger, és akkor rájöttem: én már nem tudok Lucapuszi nélkül élni, kell mint a levegő!!!!!
Puszi nektek!!! Írjatok a „rosszaságokról”, várom a sztorikat!
Anita & Luca-baba
Iratkozz fel