Sokszor hallom ezt a dilemmát, és őszinte leszek: nem nagyon értem. Tudom, hogy sokan félnek attól, hogy mikor újszülött érkezeik a családba, akkor valami veszélynek teszik ki a gyereket a kutya miatt, és a régi jó barátnak távoznia kell.

A minap érdekes beszélgetésnek volta tanúja a terhesgondozáson. Anya és lánya arról beszélgettek, hogy tízéves vizslájukat hova tudnák paterolni, ha megszületik a kicsi. Sorra mentek minden rokonon, és mikor látták, hogy senki nem jöhet számításba, az altatást találták a legjobb megoldásnak... És hogy miért zavarta őket a kutya? Mert csak...Tíz éve velük él, "házi kutya", oltásokkal, féregtelenítéssel, bacimentesen, a családjuk része, de eldobják, mert a kutya és a pici nem fér meg. Legalábbis ezt gondolják. Könyörgöm, nem a kutyakosárba fekteti az ember a gyereket! A legrosszabb nekem az volt, hogy olyan szeretettel beszéltek a blökiről, hogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen embertelenek, még szerencse, hogy a dédi nem él velük, hisz egy magatehetetlen öreg néni is lehet olyan veszélyes, mint egy kutya. Mikor idős kutyáról van szó, akkor különösen dühös vagyok, hiszen az ember öregedő családtagjait sem altatja el, azért mert útban vannak.

Nagyon nehezen tudtam magam türtőztetni, hogy ne szóljak közbe, de hát mi közöm nekem mások éltéhez és döntéseihez, csak azt éreztem hazafelé, hogy felrobbanok.

Bevallom még sírtam is a kocsiban, bár ez terhes nőknél egyáltalán nem ritka.

Aztán feltörtek az emlékek a saját kutyámról, Jancsáról, aki már 9 éve velem él, emlékszem, kicsinek milyen volt, mikor elhoztam... Pár hónapos lehetett, mikor az ölemben aludt összegömbölyödve, mint egy plüssmaci, és akkor megígértem neki, hogy soha nem hagyom el, és mindig vigyázni fogok rá.

Emlékszem, szingli koromban hányszor álmodoztam arról, hogy Jancsa és a gyerekem együtt játszik, és lám, két hónap múlva teljesül a kívánságom... Bár a játékra még egy kicsit várni kell.

Ahogy beléptem az ajtón, már ott állt Ő, farokcsóválva, boldogan, macival a szájában, mert mindig hoznia kell valamit üdvözlés gyanánt. Egyébként mióta terhes vagyok, nem ugrál, árnyékként követ és sokszor a hasamra teszi a fejét, s csak szuszog. Érzi és tudja, hogy valami megváltozik majd, és anya életében már nem biztos, hogy az első lesz... Remélem, a babát majd ugyanúgy imádja majd, mint engem meg a férjemet.

Beleborzongtam, mikor újra arra a kutyusra gondolok, akinek az életéről 10 perc alatt döntött a „családja”, és csak remélni tudom, hogy megváltozik a véleményük, és meggondolják magukat.

Na tessék, már megint sírok, lenézek a lábamhoz, ott szuszizik első gyermekem, megsimogatom, Ő hálásan rám néz, olyan szeretettel a szemében, melyet kevés embertől tapasztalok.