Soha nem hittem volna, hogy így belejövök a babázásba. A második hét végére már olyan biztos kézzel csináltam mindent, hogy anyukám hazautazott, mondván, hogy nincs rá szükségem. Ami igaz, az igaz: a lányommal kezdet kialakulni egy olyan fajta összhang, ami teljesen meghatározta a mindennapjainkat. A sírásokat még nem mindig tudtam megkülönböztetni, csak néha éreztem rá, mit szeretne, ma már azért nem tud átverni
. Az estéket szerettem (szeretem) a legjobban, bár a fürdetést még nem mindig élvezte, de mindig reménykedtem, hogy talán megússzuk ordítás nélkül... Leginkább úgy fogalmaznék, hogy a második héttől elindult a „falkavezérségért” folytatott harc és az egymásra hangolódás. Már nem aludta végig az éjszakát, mint egy tündér, és volt, hogy hajnal négyig ringattam, de Ő olyan nagy csodálkozó szemekkel meredt a világra, hogy esze ágában sem volt aludni, és ha éppen eszébe jutott, ordított egy kicsit. Volt olyan éjszaka, hogy a férjem már az ügyeletre akarta vinni, mert azt hitte, hogy Lucának szörnyű fájdalmai vannak, pedig csak nem volt kedve aludni a kisasszonynak, vagy csak bejött egy hidegfront. Sajnos engem arról nem világosítottak fel, hogy a kisbabák ilyen érzékenyek minden változásra, ma már, mint egy jó „anyafarkas”, figyelem a hold állását, az időjárást, és ha szeles idő jön, akkor felkészülök a maratoni éjszakára. Ennek az időszaknak a fő eseménye az volt, hogy leesett az az undok köldökcsonk, a férjemmel úgy örültünk neki, mintha a gyerek elvégezte volna az Oxfordot. „Nagylányok lettünk!”-kiabáltunk, és Luca csak nézett ránk „tényleg ők a szüleim?”- tekintettel . Szóval kijutott mindenből, egy valami azonban nem változott bennem, az estékhez ragaszkodtam a férjemmel. A gyermeket elég „idősnek” ítéltem meg ahhoz, hogy elkezdjük az esti rituálé kialakítását. A fürdetés után, amit kizárólag apa végez, én csak segédkezem, etetés, még egy kicsit kint van velünk, emésztés, évelődés a falon lévő árnyékokkal és a szülőkkel, aztán egy gyors peluscsere, majd alvás...ordítás, ordítás, ordítás, már csak sírás, nyöszörgés, elalvás. Tudom, tudom, most sokan azt gondolják, hogy micsoda zord anya vagyok, hogy hagyom a gyereket szenvedni, de nekem erről más a véleményem. Nem értek egyet azzal, hogy a gyerekben az a kép alakul ki, hogy cserbenhagyom, ha a legelső nyekkenésre nem rohanok és kapom ki a kiságyból. Azt gondolom, hogy meg kell tanulnia, hogy egyedül alszik el, persze anya sűrűn bemegy, megsimogatja és biztosítja arról, hogy ott van a közelben, mindig számíthat rá. Ezt az elvet követtem, mert a férjemmel töltött estékről nem szeretnék lemondani. Egész nap minden a kis csajszi körül forog, legalább ez a pár óra legyen apáé… Aztán pár pillanat, és úgyis itt az éjszakai etetés. Kriszta barátném szerint kötélből vannak az idegeim, hogy kibírtam ezt. Nem mondom, nem volt könnyű, furdalt a lelkiismeret, hogy magára hagytam ebben a bűnös világban... Sokszor éreztem azt, hogy berohanok, kiveszem, felrúgom a kevés kis elvemet, magamra kötöm, és élek, mint hal a vízben...de akkor hol lennék ÉN vagy MI? A védőnőm azt mondta, hogy gondoljam el, mi lenne, ha mindig az történne, amit a gyerekek akarnak, néha fel kell állítani bizonyos szabályokat. Most már tudom, hogy ebben is hasznos volt, hogy következetesen jártam el.
Ti mit gondoltok erről?
Tehát a második hét összegzése: egymás határait feszegettük, úgy érzem elég sikeresen. Azt éreztem, hogy most már nem jöhet nehezebb időszak. Tévedtem, a lányom kezd kiismerni, lassan tudatosan felfedez, és 3hetesen manipulál:)
Folytatása következik…
Iratkozz fel