Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy elkezdtétek olvasni a blogot, remélem tetszik, és nagyokat fogunk dumálni így a neten keresztül...
Most egy kicsit lusta voltam, és nem írtam, mert elutaztam a csajokkal a Balatonra. Igazi „terhesnyaralás” volt.

Apropó még be sem mutattam őket.
Szóval mi négyen, ill. öten általános iskola óta jóban vagyunk. Kriszta, neki két gyermeke van Zéti (5) Lujza (3), Zéti egyébként a keresztfiam, Kriszta pedig születendő lányom keresztanyja, Ildi, aki velem együtt várja első gyermekét, egy hónap különbséggel fogunk szülni, Andi, neki van már Barbi (3), és most várja második gyermekét, valamint Kinga, aki Kriszti nővére, és két kis macsó Boti (6) és Áron (3) édesanyja. Remélem, érthető ki kicsoda... Szóval Andi kivételével mindenki lent volt Balatonalmádiban, szegénynek dolgozni kellett, és így nem tudott jönni.

Őrület volt ez a pár nap, egész nap gyerekeztünk, és olyan fontos dolgokkal voltunk elfoglalva, mint: „ki vette már megint el a tűzoltóautót illetve a műanyag dinót?”, amelyeknél rondábbat én még nemigen láttam életemben. Az Ildivel azon nevettünk egész nap, hogy alig fejeztük be az egyik étkezést, rögtön következett a másik, de ha épp nem ebédeltünk vagy uzsiztunk, a konyhából kifele mindig hozzott valaki valamit, de egy-egy félbeharapott túrórudi mindig jutott a szegény kiéhezett kismamának. Volt olyan nap, mikor annyit mozogtam összesen, hogy az étkezőből átültem a kerti székbe, de higgyétek el, ez is nagyon megerőltető volt!
Iszonyú jókat dumáltunk, gyakorlatilag egy adhoc kismama-tanfolyamon vettem részt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a barátnőimmel egyszerre szülök, tudom, ezt már írtam, de tényleg hálás vagyok a sorsnak, és így nem fárasztom legalább szegény férjemet.

Az egyik legviccesebb az volt, hogy Ildivel egy ágyban aludtunk (remélem nem érti félre senki...), mert Kriszta - az ő nyaralójában voltunk- összerakta a két pocakost. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem igazán fértünk el, és éjszaka felváltva jártunk pisilni, és mikor az egyikünk meg akart fordulni, a másik tuti leesett az ágyról, ráadásul én levittem a babzsákpárnám is, mert mostanában csak azzal tudok aludni, és szegény Ildi nem nagyon bírta a zizegő hangját.Szóval nem igazán aludtuk ki magunkat…

A nyaralás csúcspontja azonban az én autóvezetésem volt.
Egyik délután már nagyon unatkoztunk, és Kriszta kitalálta, hogy menjünk le a „city”-be fagyizni, mi ugyanis a hegyen laktunk. Mivel az ő kocsijában voltak a gyerekülések, egyszerűbb volt az övével menni, mint az enyémbe átrakni mindent. A baj csak az volt, hogy a kocsija automata, és én még soha nem vezettem automata autót… Kicsit féltem, és arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy 8 hónapos terhesen kéne próbálkozni ezzel, de hát kaland az élet, így belementem... Hát, mit mondjak, a kábé 10 perces utat félóra alatt tettük meg, úgy, hogy az Ildi minden egyes váltási szándékomnál rám üvöltött: Ne nyúlj a váltóhoz!!! Annyira röhögtünk, hogy azt hittem megszülök…
Ám az út csúcspontja a parkolás volt, amit egy szegény német család végig is nézett, szerintem még most is ott állnak, sokkot kaptak, mert ilyet csak filmen láthattak. Egy egyszerű tolatást sem bírtam végig csinálni... Mikor kiszálltunk, a következő kép fogadta őket: két óriás hasú, vihogó nő, egy gurgulázva nevető ötéves, egy síró hároméves és egy nyugodt arcú anyukának tűnő valaki. Kriszta azt mondta, kár, hogy nem magyarok voltak, mert biztos csináltak volna egy fényképet, amit beküldenek valamelyik újságba ezzel a címszóval: „Ábel Anita ön- és közveszélyes! Még a barátnői gyerekeit sem kíméli a sztár!”
Na erre aztán összeestünk a nevetéstől parkolóban. Istenem, olyan volt mint tini korunkban…
Magam mentségére szólva, visszafelé már sokkal jobban ment, ezt még Zéti is megjegyezte, egy ötéves minden komolyságával! A legnagyobb dicséret volt, amit az elmúlt években hallottam…

Ti is vigyázzatok magatokra!!!