Tegnap este sokáig nem tudtam elaludni, azon gondolkodtam vajon milyen szülő lesz belőlem. Hagyok-e majd olyan mély nyomot a lányomban, mint amilyet az édesanyám hagyott bennem. Fog-e hallgatni rám, illetve lesz-e, amit úgy csinál majd, mint én...
Sokan mondják, hogy harmincon túl már egy nő nem fiatal, és ha gyermeket vállal, sokkal érettebben áll majd mindenhez. Szerintem ez egy nagy tévedés. Én 33 éves elmúltam, és higgyetek nekem, néha borzasztóan gyereknek érzem magam.
Mikor anyukámnál vagyok vidéken, szinte teljesen átalakulok, a „mamaillat" körbevesz és hirtelen az az 5 éves kislány leszek újra, aki nem tud az anyukája nélkül létezni. Hiába van nagy pocakom, és pár hét múlva szülővé válok magam is, azt hiszem, én még nem nőttem fel.
Már most beleborzongok abba, hogy innentől kezdve életem végéig csak egy nagy aggódó hústömeg leszek...
Eszembe jut, szegény anyám mit élhetett át velem... Mennyi bánatot és szomorú percet szereztem neki, mikor mentem a saját fejem után, és nem ismertem se Istent, se embert. Az ember, mikor még gyerek, golyóállónak képzeli magát, nem gondol a veszélyre, bár nem tudom, hogy akkoriban a szüleink tudtak-e ennyi borzalmat a világról. Talán kevésbé aggódtak értünk, vagy csak egészségesebben.
Mikor anyát kérdezem ezekről a dolgokról mindig nevet, és azt mondja, hogy semmit nem csinálna másképp velünk kapcsolatban, szerinte két nagyszerű gyereke van (persze ezen vitatkoznék vele, de nem akarok 
) és hogy a sokkal több öröm származott belőlünk, mint bánat, és majd ösztönösen megérzem, hogy mi a helyes és a jó a gyereknek...
De én még nem érzek semmit. Nem tudom elképzelni magam, amint szigorú vagyok, ha belegondolok abba, hogy a lányom egyszer majd hazaállít valami pasival, hát tuti elájulok, jó, persze tudom, ez még odébb van, de már most nézem a tiniket, ahogy az iskolafalnak dőlve csókolóznak. Arról már nem is beszélek, hogy ha megbetegszenek, hogyan fogok majd higgadt maradni, hogy ne lássa a félelemet és az aggodalmat a szememben, hiszen én vagyok a Nagy Erős Felnőtt.
Szóval tegnap annyira behergeltem magam az önsajnálatba, hogy az zokogógörcsbe csapott át (itt megjegyzem ez a jelenség mostanában gyakori), a férjem értetlenül állt, és szegényke már nem tudta hova tenni, hogy miért sírok megint, csak nézett rám és azt kérdezte :
- Mi bajod van megint?- én meg hüppögve feleltem:
- Szörnyű anya leszek, semmit nem értek a gyerekneveléshez!
- Én se - felelte - de majd valahogy megoldjuk - mondta bölcsen.
Mikor ránézetem az ő szemében is ott volt a bizonytalanság, és láttam, hogy átvillan az agyán, vajon ő milyen apa lesz, mert néha a nagy és erős pacákok is sebezhetőek, persze macsó lévén nem mondott semmit, és olyan jó volt a karjában maradni, és önző módon nem beszélni. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem leszek tökéletes szülő és hibázni fogok sokszor, de egyet tudok: a családomért mindent meg fogok tenni, én leszek a ház, amely mindig menedéket nyújt majd nekik, és ha néha elfáradok, akkor ott lesz a férjem, aki megölel és erőt ad!
Mert ez ennyire egyszerű!
Iratkozz fel