Vannak olyan történések az életben, mikor az ember azt érzi, igen, ilyenkor érdemes élni. Ritkán van benne részünk vagy lehet, hogy sokszor, de a rohanó hétköznapokban nincs időnk megállni, és megélni az ilyen szituációkat: a tökéletes pillanatot. Amelyre – majd akkor, ha megöregszünk –szívesen és  könnycseppel a szemünkben gondolunk vissza.

Az egyik délután fogtam a lányomat, és elmentünk sétálni, ő persze motorkán, én gyalogosan, megnéztük a szökőkutat, a virágokat, minden fánál és bokornál megálltunk, rácsodálkozva, hogy az élet tulajdonképpen milyen szép.  Aztán amolyan csajosan beültünk egy kávézóba, én kávéztam, Luca már nagylányosan szívószállal narancslét ivott, és a másik széken ült, miközben folyamatosan magyarázott, babanyelven belekeverve azokat az értelmes szavakat,  mondatokat, melyeket már ismert. Mégis tudta, hogy megértem: mesélt a bölcsiről, a macikáról és az ő életében oly fontos dolgokról.

Aztán elindultunk hintázni, ő közben rám nézett az őzike szemével, és azt kérte: „AGA KÉJEK FAGYIKÁT”-természetesen nem tudtam ellenállni. A fagyizás arról szól nálunk, hogy anya hízik: én kérek egy gombócot vagy kettőt, ő pedig egy rolettivel tunkolja...

Leültünk egy közeli padra, ő mellém, mint egy minifelnőtt, néztük az embereket, nem beszélt se ő, se én. Aztán nem tudom, milyen indíttatásból, egyszer csak összenéztünk, és egy hihetetlen érzés kerített hatalmába: összhang, meghittség és egy olyan erős kötelék, amit senki nem tud megbontani: a LÁNYOM és ÉN. Mi ketten egy padon, szavak nélkül. Ott abban a percben megszűnt a világ, csak mi voltunk....

Eddigi életem legtökéletesebb pillanata volt ez, amit soha nem fogok elfelejteni.

Igen, valahogy így képzeltem az anyaságot, mikor még nem volt gyerekem, titkon akkor is ezt az összhangot és harmóniát kerestem. Lehet, hogy megtaláltam???

Puszi: Anita