Sziasztok!
Bocsánat, hogy ilyen régóta nem írtam, de elég nyomasztó hetek vannak mögöttem... Valami lehet az ujjaimban, mert amihez nyúlok, az tönkremegy. A férjem szerint negatív pólus költözött az ujjbegyeimbe, minden műszaki cikk felmondta a szolgálatot a lakásban amihez csak hozzányúltam!
Szóval sok dolog volt a ház körül....
Az élet azonban nem állt meg ettől, és az én édes Luca-babám hihetetlen dolgokat produkál. Már mindent eszik, kivéve husit, azt majd pár hét múlva vezetem be, imádja a hasát, és a legjobban azt szereti, amit én készítek neki. Annyira büszke voltam magamra, mikor elkészítettem a lányomnak az első főzelékét, és csak úgy habzsolta. Állandóan vigyorog, és igazán elégedettnek tűnik eddigi kis életével.
Pár napra elutaztunk a barátainkkal Várgesztesre, ez volt az első hosszabb útja, persze vittem az egész babaszobát, az összes gyógyszerét és a fél szekrénnyi ruháját, a férjemmel pont azt beszéltük, hogy most már csak Luca cuccai fontosak, mert magunknak csak egy táskát csomagoltam, és az egész kocsit a gyerek holmijai foglalták el. Kicsit izgultam, hogy miként fog viselkedni és az alvás hogyan megy majd, de őszintén mondom, minden aggodalom felesleges volt. Soha nem láttam még ilyen jókedvűnek a lányomat, mint ebben a pár napban, állandóan mosolygott és édesen dumált. Nagyokat sétáltunk, ettünk és fürödtünk, a babaúszás jótékony hatását most igazán kiélveztük. A barátaink csak ámultak, milyen jó gyerek, és az alvás is simán ment, mintha otthon lettünk volna. Szeretném azt hinni, hogy nekünk is részünk van abban, hogy ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott baba, és nem csak jó természettel áldotta meg a sors, mert egy kicsi visszaigazolást kapnánk, hogy jól csináljuk...
Régen, mikor még nem volt gyerekem, én azt gondoltam, hogy igazán pihenni gyerek nélkül lehet, és nem fogok úgy elmenni nyaralgatni, hogy velem van a fiam vagy a lányom. A gyerekes barátaim mindig mondták, hogy majd megváltozik a véleményem, ha nekem is gyermekem lesz. Persze én kötöttem az ebet a karóhoz, és nem adtam nekik igazat. Most az évek múlásával azt mondom: mea culpa... A világ végére elmennék a lányommal, és nem csak azért, mert ő is szeret utazni, hanem mert imádok vele lenni. Mi úgy vagyunk kerek egész, hogy ő velünk van, de ezt csak most tudom igazán, hogy anya lettem, ezért nem haragszom fiatalkori bohó énemre .
Egy szó mint száz, nagyon jól sikerült a mininyaralás, ám amikor hazajöttünk, azt az édes, cuki, mosolygós kislányt valahol elhagytuk, helyette egy aprócska hétördög jött velünk, kétnapos hisztivel, no alvással nem evéssel és mérhetetlen nyügivel. Még szerencse, hogy viszonylag kipihentem magam, mert úgy borultak fel az éjszakák, ahogy voltak, persze pár nap elteltével visszazökkentünk a régi kerék vágásba, de a mai napig nem értem, hogy miért a hazatérés borította meg a gyereket, és nem az elmenetel.
Ilyenkor mindig visszarángatom a magam a nagy magabiztosságból, és rájövök, hogy vannak dolgok, amiket még nem tapasztaltam ki. Amikor valaki azt kérdezi „ Na, belejöttél már az anyaságba?” akkor jól kupán vágnám, ez nem biciklizés, hanem folyamatos tanulás. Mikor anyukámat nézem, akkor rádöbbenek, hogy néha – pedig már 34 éve ismer –, még mindig nem tud velem mit kezdeni, pedig ha valaki belejöhetett már az anyaságba, akkor az ő... Akkor mit szóljak én???
Meséljetek, nektek hogy sikerült az első kiruccanás a babával, addig szép tavaszt, én már remegek a napsütésért!!!
Puszi nektek:
Anita és Luca-baba
Iratkozz fel