Ki ne ismerné kezdő anyukaként azt a helyzetet, mikor kétségbeesetten ringatod a gyereket, és Ő csak ordít és ordít... Mikor tudod, hogy tele a pocak, a pelus tiszta, aludt is... - és valami mégsem stimmel.
Ilyenkor én leginkább kísérleteztem. Luca kb. kéthetes lehetett, mikor elkezdődött a „most semmi nem jó” korszak. Mindent megpróbáltam: ringatás, alsókarfogás ütemes popsira dobolással, énekelés... és folytathatnám, semmi nem használt. Tudtam, hogy nem fájhat a hasa, mert a pelus teli volt, enni is jól evett, éppen tisztába raktam ... DE AKKOR MI A BAJ? -kérdeztem kétségbeesetten magamtól és a világmindenségtől. Korty vizet, teát nem akartam adni, így nincs más megoldás: nézzük meg a cumit. Ha egyáltalán elfogadja.
Mikor először a szájába tettem, annyira meglepődött, hogy rögtön abbahagyta a sírást, én meg örültem mint majom a farkának, hurrá ennyire egyszerű volt
Nagyjából 2 percig, aztán cumi kiköp és ordítás folytatása...
Na nem, nem lehet ennyi, emlékszem, láttam egyik barátnőmnél, hogy mikor a baba szájába tette a cumit, picit megmozgatta, és pár pillanat múlva a kicsi édesen cumizott. Úgy határoztam, hogy teszek még egy próbát, ha kell neki és rákap, majd megküzdök vele később, hogy leszokjon. A második próbálkozás sikerrel járt, kis mozgatás után a lányom úgy rácuppant, hogy rögtön megnyugodott. Tetszett neki, azt viszont elhatároztam magamban, hogy alváshoz nem használjuk. Nem akarom azt, hogy amint kiesik a szájából, felriadjon és sírjon. Mivel az esti altatással nem volt problémám, hála Istennek, most sincs, csupán a délutáni nyügizéses elalvást kellet valahogy orvosolnom. Az hamar kiderült, hogy a kisasszony nem szeret cumival aludni, inkább a filozofikus nézegetéshez használja. Árnyak felfedezése a falon, a fikusz bámulása - közben erőteljes koncentrációt igénylő cumizás...
Az alvás azonban nem ment. Kriszta barátnőmtől kaptam egy relaxációs babazenét, aminek a végeredménye az lett, hogy én elaludtam, de Lady Csipisz nem. Aztán eszembe jutott, hogy olvastam valahol, hogy az újszülöttek, emlékeznek arra a zenére, amit a pocakban hallottak. Szóltam is a férjemnek, adja vissza az Andrea Bocelli-féle „Amore” CD-met, mert azt viszonylag sokat hallgattam terhesen, valamint előbányásztam Pinket és a „Dreamgirls”-musicalt. A kettőből egy bevált: mikor felcsendült Bocelli gyönyörű hangja, az én lányom egy nyikkanás nélkül elszenderedett, különösen a „Besame Mucho” dalt szerette… Annyira örültem, hogy immáron kezemben a kulcs: elmélkedésre a cumi, álmodozásra Bocelli...Aztán egyszercsak megtalálta a hüvelykujját. Cumi is, ujj is? Jaj nekem…
Most mind a kettőt előszeretettel használja, de nem akarom leszoktatni róla, egy ideig nagyon zavart az ujjszopizás, bár be kell vallanom, nincs édesebb és elbűvölőbb látvány egy ujját csócsáló kisbabánál, de mégis, mi lesz a fogaival? Ahogy teltek múltak a hetek Luca csak „kocacumizós” lett, és most már inkább az ujját részesíti előnyben. Az orvosom megnyugtatott, hogy nem gátolja jobban a fogak alakulását, mint a cumi. Így most már nem zavar a dolog, pláne, hogy érzem a kis ínyén, hogy elkezdődött a fogzás is, s mára már az ökle is kedvenc lett.
A zenei ízlése annyiban változott, hogy most már Pinkre is elalszik. Itt válaszolnék Ildi kérdésére: állandóan énekelek neki, az apukája is, főleg olasz dalokat, de a magyar slágereket, mondókákat is imádja, és őszinte leszek: ha nyilvános helyen vagyunk és nyugtalan, nem nagyon érdekel, ki mit gondol, én rázendítek. A fürdi előtti masszírozáskor az „Almát eszem ropog a fogam alatt” kezdetű nóta a kedvence, biztos mert olyan pattogós. Ildi barátnőm Dóri lánya pedig a „My fair lady”-t imádja. Én azt tanácsolom, énekelj bátran, ha te jó kedvű vagy a kisbabád is az lesz. Így a vége felé dicsekszem egy kicsit, megkaptuk az első szurit, és még csak nem is pityergett, nem úgy, mint én... Persze csak miután elment az orvos...
Puszi nektek, és ÍRJATOK, ti miket tapasztaltatok, tapasztaltok!
Iratkozz fel