Hétvégén az Alma zenekar koncertjén voltunk
a gyerekkel. Luca igazi kis rockrajongó módjára viselkedett, ült a nyakamban és
visítva tapsolt, miközben minden
porcikája a zenére mozgott. Annyira tündér volt! Azt már korábban is
észrevettem, hogy nagyon muzikális baba, amint zenét hall, rögtön mozogni kezd.
Sajnos az is feltűnt, hogy a szülőtársak
mennyire nem figyelnek a másikra. Elég nagy tömeg volt, a babakocsiból persze
kikéredzkedett a lányom, így az egyik kezemmel fogtam, a másik kezemmel pedig a
babakocsit toltam. Mindenki tudja, milyen ez a félkezes manőver. Éppen igyekeztünk befelé, amikor szembe jött egy anyuka a gyerkőcével.
Amennyire tudtam, kikerültem, de elég nehéz volt. A hölgy persze nem igazán akart kitérni az utamból, és
amikor egy halk „elnézést” rebegve felhívtam a figyelmét, hogy ütközni fogunk,
még ő méltatlankodott. Mindezt nagyon nehezen viselem, mert mi, anyukák nagyon
hamar ítélkezünk a másik felett, és elvárjuk a megkülönböztetett figyelmet,
miközben már oly sokszor találkoztam az anyukák figyelmetlenségével. Tudom,
hogy mindenkinek a saját gyereke a
legfontosabb, de szerintem semmibe nem kerül, ha odafigyelünk a másikra...
A koncert egyébként szuper volt, és a lányom
annyira kidőlt, hogy este már a tejciivás közben bealudt – az üveggel a
szájában
.
Amúgy a múlt héten ezerrel pörögtem, mert a
„Hal a Tortán”-t forgattam, és annyira jól éreztem magam, hogy nehéz volt
visszarázódnom. A régi életem kísértett egy röpke pillanatig, a pörgés, a fény, a csillogás, és az, hogy a
középpontban vagyok. Jól esett, hogy a férfiak megnéztek, nem mintha itthon nem
kapnék bókokat, de valljuk be, az ember után ritkán fütyülnek az utcán, ha
babakocsit tol... Aztán ismét visszazökkentem a hétköznapokba. Na,
ilyenkor kell erősnek lenni, mert az ember hajlamos az amúgy vidám életét
szürkének és eseménytelennek látni. Pedig a lányom már kapaszkodva jár, a
szókincse a „jó” kifejezéssel bővült, és hogy őszinte legyek, tényleg nem
unatkozom mellette.
Mégis most először nyilallt belém úgy igazán –
így 14 hónappal Luca lányom születése után–, hogy hiányzik a munka és néha a
pörgés is. Bár bevallom, a négy nap után úgy kivoltam, mint a kutya: a gyereket
ellátni és topon is lenni nem mindig megy egyszerre
.
Írjatok, drágáim, hogy vagytok mostanában, és
kinek mi hiányzik az életéből. De őszintén...
!
Puszi:
Anita és Luca-baba
Iratkozz fel