Kedves Kinga!

Először is neked szeretnék válaszolni a kérdésedre. A Szent Istvánban egész idő alatt veled lesz a kisbabád, mivel baba-mama barát kórház, ezért az a kis idő, amit ott fogtok tölteni, a többiek előtt zajlik, így a szoptatás is. Ilyenkor az a legjobb, ha az első időkben igény szerint szoptatod, vagyis amikor úgy látod, éhes, nyugodtan tedd cicire, természetesen a csecsemős nővérek segítenek mindenben, ha megkéred őket, de külön nem mutatják meg, hogyan kell csinálni. Ha elfogadsz egy jó tanácsot -  tapasztalatból mondom-, ne legyél türelmetlen, hiszen össze kell szoknod a kisbabáddal, bízz az ösztöneidben. Sajnos a 21. századi nő hajlamos elfeledkezni arról az adományról, amely belénk van kódolva, s ez az anyai ösztön. Nyugodtan engedd a felszínre, és a nővérek segítsége nélkül is tudni fogod, mit kell tenni!

Tudom amit Kingának írtam, túl könnyen hangzik, most már én is itt „okoskodom”, pedig a kórházi napok után elég nehezen indult be az életünk.

Állandóan kapkodtam, mindenen túl akartam lenni gyorsan, a pelenkázáson, a szoptatáson, a fürdetésen, ezért szegény gyerek  azt sem tudta, mi történik vele. Azt hittem, ha gyors vagyok akkor magabiztos is, s mekkorát tévedtem! Két nap idegbeteg kapkodás után kiborultam, semmi nem úgy működött, mint a kórházban, mintha elfelejtettem volna mindent, alig vártam, hogy anyukám eljöjjön hozzám, és levegye ezt az édes terhet rólam. Egyébként félelmetes, hogy anya 37éve szült (a tesómat), és úgy fogta meg Lucát, hogy a gyerek egyből megnyugodott, pedig nekem, az anyjának,ezt fél napomba telt elérni. Nagyon jó volt, hogy egy teljes napig itt volt velünk, annyira rendbe tett lelkileg, olyan nyugalom áradt belőle, amit úgy szerettem gyerekkoromban, és talán amit majd Luca is fog bennem szeretni. Másnap jött a gyerekorvosnő, az ő látogatása végérvényesen megszüntette a pánikot, megnyugtatott, hogy mindent rendben csinálok, és ne aggódjak. Arra a kérdésemre, hogy a gyerek életben marad-e, ha én gondoskodok továbbra is róla, csak nevetett, s azt mondta, nem én vagyok az egyedüli anyuka, akiben ilyen gondolatok  fogalmazódnak meg.

Aznap átértékeltem mindet, eltelt az első hét idegbetegen, fáradtan. Mondtam a férjemnek, hogy mostantól nem időre fürdetünk, hanem élvezetből, és ha mi nyugodtak vagyunk, akkor Ő is, hiszen érzi a bizonytalanságot. A szoptatással nekem is meggyűlt a bajom, a könyveket olvasva olyan könnyűnek tűnik,  pedig sok türelem kell, hogy összeszokjunk, és időből rengeteg van, hiszen más dolgom most nincs, csak róla gondoskodni. Éreztem, hogy valami rendszerességet is be kéne iktatni, így elkezdtem három óránként etetni, és mindet ahhoz igazítani, nekem is lett napirendem és a babának is. Így lassan két hónap távlatából úgy érzem, jól döntöttem, persze ez nem azt jelenti, hogy ha anyára vágyik, nem adok neki csak 3 óra múlva, azt gondolom, ha néha felrúgjuk a napirendet, még nem fogjuk elkényeztetni. Luca keresztapja ezt „szociócicinek” hívja, elég találó

Azt hiszem azonban, a legfontosabb az volt, hogy megértsem, ez a helyzet neki éppen olyan furcsa és idegen, mint nekem. Talán neki rosszabb, hiszen 9 hónapig biztonságban volt, akkor evett, amikor akart, és most  hirtelen egy teljesen ismeretlen helyen van, ahol az egyetlen biztos pont én vagyok. Az én közelségem, bőröm, illatom és szívdobbanásom az ő menedéke, és csak rajtam keresztül fogja megtanulni, hogy ez a világ hogyan működik, hiszen egyek voltunk nagyon sokáig és egyek leszünk még nagyon sokáig. A második hét végére teljesen lehiggadtam, csak a hangulatváltozásaimmal nem tudtam mit kezdeni, és szegény Krisztián sem, mindenen sírtam, még levesevés közben is, a hormonok, mondták. Utáltam, hiszen életem legcsodálatosabb időszakát éltem, és én mégis állandóan szorongtam... Egyszer ez is elmúlik- biztattam magam... És tényleg

Folytatjuk...