Sziasztok!

Rég nem írtam, sajnálom, de most pótolok mindent.
Sok minden foglalkoztat mostanában, például az, hogy úton-útfélen azt kérdezik tőlem, hogy miként viselem a bezártságot. Nem is nagyon értem ezt a kérdést. Néha meglepődöm, hogy az embereknek milyen kép van a fejében a kisgyermekes anyukákról... Tényleg azt képzelik, hogy egész nap mint egy rabszolga robotolunk a gyerek mellett, ki sem mozdulunk a lakásból, és semmi másról nem tudunk beszélgetni, csak a pelenkáról, a büfiről, a szoptatásról és még sorolhatnám... Én két legjobb barátnőmmel egy időben voltam várandós, a gyerekek 2 hónap különbséggel születtek, igen, nekem szerencsém volt, van, hogy együtt éljük át ezt a csodát, de azt hiszem, ha ők nem lennének velem, akkor sem élném meg ezt bezártságnak, pedig, higgyétek el, nagyon pörgős életet éltem Luca előtt.

Pont anyukámnak meséltem mennyi programra járunk Lucával, most éppen a „ringató” (zenés-mondókás foglalkozás) a sláger. Anya mondta, hogy az ő idejében alig volt valami, és hogy milyen szerencsések vagyunk. Igen, talán igaza van. Volt egy ismerősöm, aki egy kis faluban lakott, és ott sajnos semmi ilyenre nem volt lehetőség, fogta magát, és létrehozott egy kismama klubot, még a szomszéd faluból is jöttek az anyukák. Persze vannak napok amikor az embernek tele van a hócipője, és a nihilérzés bedarálja, de az gyerek nélkül is elér bennünket. Egyik barátnőm azt mesélte, hogy a védőnője azt mondta neki: sajnos a mai világban az anyák nem mindig találják meg az örömöt a gyerekvállalásban, vannak, akik kötelességnek érzik, hogy gyerekük legyen, mert ezt várja el a társadalom. Szíve szerint sok anyának azt mondaná, hogy ne vállaljanak második gyereket. Tényleg ennyire rossz a helyzet, vagy csak nem merjük kiadni azokat az érzéseket, amelyek bennünk kavarognak?!

Igen, vannak jobb és rosszabb napok, van úgy, hogy egy nő, aki anya lett, úgy érzi, elég. Egész nap csak egy másik emberke körül forog minden, és hol van ő mint NŐ??? Én sem vagyok mindig a topon, néha szorongok, esetleg ingerült vagyok. Igen, olykor sok, és azt érzem, én viszem a családot a hátamon, és nem segít senki. Van, hogy kicsit féltékenyen nézem a kollégáimat a tévében, és arra gondolok, én, a DÍVA, most hol vagyok, miért nem hívnak, és miért nem vagyok benne ebben az őrületben, ami eddig az életem volt.  Aztán rájövök, miért háborgok: mert egyszerűbb, mint szembenézni az igazsággal, hogy igazából jó nekem, és ott vagyok MOST, ahol a helyem van: a lányom mellett!

Én már elsősorban anya vagyok, és ez mindent felülír. Kicsit elszégyellem magam, és arra gondolok, hogy semmi olyanról nem mondtam le, amit később nem pótolhatnék, és ha kellek, és igény van arra, amit én tudok... akkor lehetek én még DÍVA . Is.

Azt azonban tudom, hogy ezt soha nem szabad éreznie a gyerekemnek, mert ő nem tehet semmiről, ő nem hibás, ha én éppen nem tudok önmegvalósítani. Igen, ő maximálisan kifacsar és kivesz belőlem mindent, mert az anyja vagyok, és valaha egyek voltunk. Zárójelben megjegyzem, hogy azért a környezet is sok mindent tehet azért, hogy az anyák ne érezzék rabszolgaságnak az anyaságot, és itt a férjekre gondolok elsősorban. Hiszen nem csak magunknak szültünk.

Szóval csak annyit így a végére, hogy néha ki kell ereszteni a fáradt gőzt, és merni kell vállalni az érzéseinket, kimozdulni, és keresni más elfoglaltságot is. Az élet nem rózsaszín tündérmese, bár őszintén szólva, amikor Luca rám nevet vagy gügyög, én meg vagyok róla győzve, hogy az.

Mi, a lányokkal egyébként megbeszéltük, hogy havonta egyszer elmegyünk négyesben vacsorázni. Ilyenkor kitárgyaljuk a világ dolgait, pletykálunk, kicsinosítjuk magunkat, és nem csak a pelenkákról beszélünk. Sőt, még a jó pasikat is megnézzük.

Aztán alig várom, hogy hazaérjek...

Várom a véleményeket !!!

Puszi nektek:

Anita & Luca-baba