Boldog-boldog békeidők, mikor csak letoltam a
gyereket a parkba, ő édesen aludt a babakocsiban, én meg olvashattam, telefonálhattam, vagy bámultam, csak úgy, a
nagy világba...
Mindig rémülten néztem szingli koromban azokra
az anyákra, akik ordító gyerekükkel nem tudtak mit kezdeni, vagy hagyták
tombolni őket, és húzták az utcán, vagy
vitába szálltak vele, és akkor hallhattuk anyut fejhangon ordítani. Soha nem
értettem, miért nem tudják kezelni a helyzetet...
Aztán megtudtam. A minap
Luca ”azt akarom csinálni, amit én akarok” lányommal játszótereztünk, bölcsi
után, volt hinta, motorka, homokozó, s már annyira fáradt volt, hogy minden egyes
lépésnél elesett, akkor úgy éreztem, itt az idő, hamarosan úgyis vacsora,
mennünk kell, még mielőtt állva elalszik. Igen ám, de a kisasszony
felpörgött, és nem érdekelte, hogy a teste már nem parancsol a lábainak, és
összevissza járnak. A kapuig egész
jól ment a hazaindulás, ám ott megértette, hogy véget akarok vetni a
játéknak, ő pedig még maradni akart, a folytatást tudjátok vagy ismeritek...
Azért elmondom, mert szerintem nem kell szégyellni ezt az érzést, mert ezt mindenki érzi, csak ciki bevallani, de miért is???!!!
Az első könnycsepp nélküli
„NEEMNEMNEEEEEM-nél még megpróbáltam diplomata anyaként viselkedni, szépen
csendesen elmagyarázni, hogy mennünk kell, vacsora lesz, Apa vár, stb. A második, már könnyes
hisztinél kicsit határozottabban próbáltam hatni, a harmadik, ez a földhöz verem
magam, mert én mindig kiharcolom,
amit akarok sehova nem megyek és
különben is szörnyű sorsom van – jelenetnél éreztem, hogy valami elindul a
bokámtól felfelé az agyamig, valami meleg, borzongató érzés, amit a lányommal
kapcsolatban ennyire erősen még nem érzékeltem: a DÜH, amit nem tudok kontrollálni,
és ott, a játszótér bejáratánál, mindenki szeme láttára, úgy megrángatom, mint
Krisztus a vargát, mert nem bírom, nem bírom, fáradt vagyok, és én is ember
vagyok (pár perc önsajnálat), majd visszatértem a földre, a lányom már a
feküdt a járdán és hisztizett, miközben az emberek bámultak, és ugyanazt a
megvető, néha sajnálkozó pillantást láttam, mint amit én villantottam néhány
éve azokra a nőkre, akik hasonlón álltak, mint én most.
Istenem, ha kezemben lenne egy Ranschburg Jenő
kötet, de fellapoznám, mit kell tenni, ordító hisztiző gyerekünkkel, akit a
világon a legjobban szeretünk, de most mégis egy olyan haraggal vegyült
tehetetlenség önt el, hogy szemem fényét jól...– gondoltam magamban, de nem volt
idő gondolkodni, segítségül hívtam az ösztönömet: Lucát egy pillanat alatt a hónom
alá kaptam, mint egy hegedűtokot, ő még mindig kapálózott, és nem értette. Olyan
svunggal indultam el, hogy hozzám képest egy megvadult bika csak kezdő
cserkész
, egy szót sem szóltam, hónom alatt a gyerek, kezemben a kismotor,
hátamon az egész gyerekszoba, amit a játszóra kell vinni, és mentem egy hangos
szó nélkül, s a tömeg ketté vált...
A sarkon befordulva Luca már nevetett, mert irtó jó móka lett ez neki, mert így
sokkal élvezetesebb a hazajutás.
Én nem nevettem, szégyelltem magam, amiket
gondoltam és nem tudtam kezelni a helyzetet, illetve csak így, s kicsit azt éreztem,
csődöt mondtam. Az esetnek nincs tanulsága, de már kétszer bevált a fogd és vidd módszer, azzal a különbséggel,
hogy én is nevetek, és már nem szégyellem, amiket gondoltam, mert az is én
vagyok, hisz a lányom is tud édes
szörnyeteg lenni...
.
Azért kíváncsi vagyok nálatok volt-e ilyen
eset, és ha igen mit tettetek, de őszintén:
!!!!
Puszi: Anita
Iratkozz fel