Életem egyik legmegnyugtatóbb pillanata volt, mikor kislányom betöltötte a 4 hetes kort, hurrá, egy hónapos lett szépen hízik, most már tuti, hogy nem lesz gond. :)
Én is kezdtem belejönni, kialakult a mindennapi rutinunk, és egyre jobban éreztem a bőrömben magam. Azt azért megjegyezném, hogy mint a Messiást, úgy vártam a 6 hetes kontrollt, azt gondoltam, az mindenképpen mérföldkő lesz. A férjem mindig mosolygott, és azt mondta, ír egy könyvet, melynek az lesz a címe:” Élet a 6. hét után!”. Férfiak... nem tudják, miről beszélek. Gyakorlatilag az utolsó pár nap a gyermekágyas időszak végéig zökkenőmentesen ment. Túl voltunk a csípőszűrésen is, ez egy igen érdekes programnak ígérkezett a sok otthon ülés után, és tényleg minden rendben zajlott.
Már lassan én is kezdtem felfogni, hogy Luca megérkezett és itt van. Most így visszagondolva, annyira természetesen illeszkedett be az életünkbe, hogy az én pánikolásaimat leszámítva, ami első gyereknél és az elején természetes, szinte észrevétlenül megtörtént a csoda, amire oly régóta vágytam, igazi család lettünk. Emlékszem, néha hajnalban, mikor nyöszörgött mellettem vagy csak békésen aludt, csak néztem és néztem és nem hittem el. Belevéstem az agyamba minden arcvonását, hiszen ezek azok a pillanatok, amelyek olyan gyorsan múlnak. Külön megvizsgáltam minden pici részletet az arcán, a kezén, a fülén és sorolhatnám még, nem tudtam betelni vele, ez a mai napig nem változott semmit. Az újszülött képeit nézegetve hatalmas a különbség, igazi kis egyéniség lett 3 hónapos korára!
Végre eljött a nagy nap, mentünk a kontrollra, és bevallom: izgultam. Hála Istennek, a doktornő mindent rendben talált, és azt mondta: "Gratulálok Anita, újra teljes értékű nő lett! ". "De még mennyire, hiszen van egy gyönyörű kislányom, immáron anya lettem, most vagyok igazán teljes értékű!"- feleltem, és valóban, akkor ott a rendelőből már nem ugyanaz a nő lépett ki, aki januárban izgalomtól ittasan belépett a rendelő ajtaján, és azt kérdezte, hogy valóban várandós-e?
Nagy utat jártunk be, én és a lányom, és minden percét, másodpercét élveztem, nem görcsölve, lazán, néha nyugtalanul, na jó, olykor hisztisen. Azt hiszem, humorral sok mindent át tudtam vészelni. Fontos volt, hogy a bénázásaimat kívülről tudtam látni, és nagyokat nevettem magamon. Ez volt a titkom. Sokan azt mondták, hogy a 6 hét keményebb, mint maga a szülés. Tapasztalatom szerint nem, nagyon fontos, hogy bízzunk magunkban, az ösztöneinkben, és egy idő után ne hallgassunk senkire. Valamint engedjük a partnerünket is érvényesülni, a férjem oly nagy segítség volt! A kezdetektől már mindent csinált, és annyira jó volt látni, hogy a gyerek mennyire bízik benne, és szerintem a férfinak is fontos, hogy nincs kirekesztve a kisbaba körüli gondozásból. Jó volt, hogy mindenre magamtól jöttem rá, vagyis Luca segítségével. Jól van, kimondom: szerelmes vagyok a gyerekembe, bár ezzel nem vagyok egyedül a Földön!
A minap valaki azt kérdezte tőlem, hogy szerintem mitől színes ez a világ, azt feleltem: Tőlünk, anyáktól, mert sokfélék vagyunk, és sokan többféleképpen cselekszünk, nevelünk, gondozunk, és ami bennünk van, azt adjuk tovább az utolsó cseppig és szusszanásig! Mert sok nem marad belőlünk, ha búcsúzunk, csak a gyerekeink, ők a mi mesterművünk!
Tudom, kissé patetikus lettem az utóbbi időben... ezek a fránya hormonok! Most értettem meg azt a mondatot, amit a szüleim mindig a fejemhez vágtak, ha valami rosszat csináltam és féltettek: ”Majd megtudod milyen érzés ha gyereked lesz!”-stimmt, tudom...

Itt adnám hírül, hogy két legjobb barátnőmnek is megszülettek a gyermekei, róluk írtam már régebbi írásaimban! Ildinek Dóri babája lett, Andinak Szabi babája, és most már nem csak a tinédzserkort éltük át együtt hanem az anyává válást is... Ezért annyira hálás vagyok az életnek. Vajon a mi gyerekeink is barátok lesznek...? Filózgatnék még, de szólít az úrnőm és parancsolóm: a Lányom!

Vigyázzatok magatokra, megfázástól mentes szép napokat, írjatok!!!
Puszi: Anita