Talán mindannyiunk - a szerkesztőség és a szerző- nevében mondhatom, hogy nagyon örülünk az érdeklődésnek, amely Anita blogját kíséri. Megtisztelő a sajtó figyelme is. Egyetlen dolgot szeretnénk csak kérni mindazoktól, akik  saját (hon)lapjukon keresztül szeretnék ezt az élményt megosztani másokkal: olvassák el a főmenüben szereplő jogi nyilatkozatot, amelyből kiderül, hogy milyen feltételekkel lehet idézni belőle. Szeretnénk megőrizni a blog lendületét, őszinteségét és báját, erre azonban nincs módunk, ha a belőle kiragadott mondatokat egészen más szövegkörnyezetbe helyezik.

Megértésüket és további érdeklődésüket köszönjük!

Módra Ildikó

főszerkesztő

Vannak olyan történések az életben, mikor az ember azt érzi, igen, ilyenkor érdemes élni. Ritkán van benne részünk vagy lehet, hogy sokszor, de a rohanó hétköznapokban nincs időnk megállni, és megélni az ilyen szituációkat: a tökéletes pillanatot. Amelyre – majd akkor, ha megöregszünk –szívesen és  könnycseppel a szemünkben gondolunk vissza.

Az egyik délután fogtam a lányomat, és elmentünk sétálni, ő persze motorkán, én gyalogosan, megnéztük a szökőkutat, a virágokat, minden fánál és bokornál megálltunk, rácsodálkozva, hogy az élet tulajdonképpen milyen szép.  Aztán amolyan csajosan beültünk egy kávézóba, én kávéztam, Luca már nagylányosan szívószállal narancslét ivott, és a másik széken ült, miközben folyamatosan magyarázott, babanyelven belekeverve azokat az értelmes szavakat,  mondatokat, melyeket már ismert. Mégis tudta, hogy megértem: mesélt a bölcsiről, a macikáról és az ő életében oly fontos dolgokról.

Aztán elindultunk hintázni, ő közben rám nézett az őzike szemével, és azt kérte: „AGA KÉJEK FAGYIKÁT”-természetesen nem tudtam ellenállni. A fagyizás arról szól nálunk, hogy anya hízik: én kérek egy gombócot vagy kettőt, ő pedig egy rolettivel tunkolja...

Leültünk egy közeli padra, ő mellém, mint egy minifelnőtt, néztük az embereket, nem beszélt se ő, se én. Aztán nem tudom, milyen indíttatásból, egyszer csak összenéztünk, és egy hihetetlen érzés kerített hatalmába: összhang, meghittség és egy olyan erős kötelék, amit senki nem tud megbontani: a LÁNYOM és ÉN. Mi ketten egy padon, szavak nélkül. Ott abban a percben megszűnt a világ, csak mi voltunk....

Eddigi életem legtökéletesebb pillanata volt ez, amit soha nem fogok elfelejteni.

Igen, valahogy így képzeltem az anyaságot, mikor még nem volt gyerekem, titkon akkor is ezt az összhangot és harmóniát kerestem. Lehet, hogy megtaláltam???

Puszi: Anita

Sziasztok!!!

Rég nem írtam, de azt hiszem, ez már így marad...

Sajnos a hétköznapok engem is maguk alá gyűrnek, de végre itt a jó idő, és eltehetjük az undok „őszi”(vicces) cuccokat, és elő a papucsokkal... Lassan nyári szünet lesz a bölcsiben, én meg töröm a fejem, hogy milyen programokat találjak ki Lucuskának, mert nincs kedvem minden áldott nap a játszótérre menni.

Már kinéztem egy tábort-anyukásat -augusztusra, zene-tánc minden lesz!!! Addig is kiélvezem a szabad életet, barátnőzöm, kávézgatok, tornázni járok és persze dolgozom, már ha van munka, mert a mi szakmánkban ez elég kiszámíthatatlan...

Mostanában azon  morfondírozom, milyen jó, hogy ennyire tudok számítani a férjemre, és a ha néha morgok is, mekkora segítség nekem. Sok egyedülálló anyukával találkozom például a játszótéren, és meg kell mondjam, le a kalappal minden nő előtt... Ilyenkor rájövök, hogy mi, nők, mennyire erősek vagyunk, és nincs az az élethelyzet, amelyben ne találnánk fel magunkat. Az élet sajnos kiszámíthatatlan, baráti körünkben most éppen szétment egy nagyon kedves pár, és azon gondolkoztam, hogyan lehet ezt jól intézni, hogy a gyerek ne sérüljön, és azt érezze mind a két szülőre számíthat. Nekem fogalma sincs, mit mondanék Lucának, és hogyan tudnám eltitkolni előle, ha harag lenne bennem az apja iránt. Én azt vallom, a gyerek nem tehet a szülők hibájáról, tehát nem az ő dolga szenvedni miatta... De ezt valóban meg lehet oldani??? És a csönd után mi van? Csomó kérdés lehet a nőkben... Vajon leszek-e még fontos mint nő valakinek? Ki vállal majd fel gyerekkel? Hogyan fogom eltartani magam? És az apakép, azzal mi van???

Valahogy azonban a nők mindig túlélik az ilyen helyzeteket, talán az anyaság, az ad erőt, hogy  tartozunk annak a kis embernek annyival, hogy boldog legyen...

Soha nem akarom megtapasztalni, de minden nő előtt tiszteletem, aki egyedül neveli a gyerekét, gyerekeit. És természetesen azok előtt az apák előtt is, ahol anyuka ment el, mert sajnos olyan is van. Lehet egy szülő egyszerre anya is meg apai is? Néha mi ketten is alig bírunk a kisasszonnyal...

Az biztos, hogy ahol gyerek van, ott az a legfontosabb,hogy ő keveset érezzen a feszültségből és tudja nem miatta történt az egész... Aztán amikor nem lát, lehet szétverni a párnát, és ordítani!!!

Várom a témában a véleményeket!!!!

Puszi mindenkinek: Anita

P.S. Aki szeretne nekem privát levelet küldeni, az a netbaby.hu szerkesztőségbe küldje, köszönöm!