Sziasztok!

Annyi minden történt velünk, hogy nem is tudom, hol kezdjem, de talán a legfontosabb: LUCA BÖLCSIS LETT! Hatalmas változás ez az életünkben, és valahogy szükségszerű is volt. A beszoktatás viszonylag könnyen ment, talán egy-két alkalommal volt pici sírás, de meg kell mondjam, a  lányom már annyira ki volt éhezve a gyerektársaságra, hogy ennek köszönhetően az elválás őt nem viselte meg annyira, mint engem.  Aztán rájöttem, ez az egész az anyák önzéséről szól, pedig – és ezt a saját lányomon látom–, a gyereknek igazán a gyerek a társasága.

Akár hiszitek akár nem, azt láttam, hogy unatkozik itthon, pedig én mindig foglalkoztam vele, igaz, nem minden pillanatban, hiszen valakinek a háztartást is kell vezetni...

Azóta egy új kis világ nyílt meg előtte, és engem minden nap elkápráztat a bölcsiben tanultakkal. Aztán felmerült benne a kérdés, hogy mostantól, hogy közösségbe jár, van-e jogom megírni élete apró történéseit, és arra jutottam, hogy:nincs. Kérlek értsétek meg nem akarom, hogy később szemrehányást tegyen, hogy kibeszéltem a világ előtt. A blog így ez után inkább egy anyáról fog szólni, aki próbálja a családot és a karriert összehozni, kisebb-nagyobb sikerrel

Sajnos a bölcsi kezdetével beteg is lett Luca, kikaptunk egy jó kis fülgyulladást, de hála a homeopátiának és a pránanadinak, hamar meggyógyult. Ja, és a bölcsikezdés mellett a másik izgalom, hogy a nagymamánál töltött két teljes napot, életében először! Születése óta velünk volt és 18 hónapnak kellett eltelnie, hogy elengedjem magam mellől. Azt hittem, rémes lesz nélküle az első este, de  – s tudjátok, hogy nem szoktam hazudni– jó volt egy kicsit lazítani kettesben a férjemmel, és mivel tudtam, hogy anyámnál jobb helyen nem lehet, így nem izgultam. Másnap este azért már nagyon hiányzott, és alig vártam, hogy a kis testét magamhoz öleljem.

Mindenesetre, jó érzést tudni, hogy imád a nagyinál lenni, és néha nekünk szülőknek is jár egy kis szabi, bár mennyire ez egy munka miatt történt

Az azonban vicces volt, hogy a férjemmel percenként szóltunk egymásra, „halkítsd le a tévét”, „csukd be az ajtót”, „miért ég a villany a szobában, felébred Luca”...”de hát nincs is itthon”–néztünk egymásra. Fura volt.

Szóval izgalomban nem volt hiány, se nekem, se Lucának ebben a hónapban. Vége lehetne már a télnek, mert szomjazom egy kis napsütésre!!!  

Ígérem többet fogok írni, ti is írjatok, mi újság, hogy vagytok!

Puszi: Anita