Egyik este előadás  után mentem hazafelé, és arra lettem figyelmes, hogy egy forgalmas kereszteződésnél vagy négy rendőrautó állt. Nem szoktam megállni bámészkodni ilyen helyzetekben, mert nem szeretem mások fájdalmát, baját vagy balhéját nézni, de szerencsétlenségemre pont pirosat kaptam... Nem lehetett másfelé nézni, csak azt láttam, hogy sok felnőtt vitatkozik, az egyik megüti a másikat, és óriási a kiabálás, még most is teljesen felzaklat és könny gyűlik a szemembe.

Csak arra lettem figyelmes, hogy a nagy kavalkád közepette valaki letett egy szatyrot, legalábbis annak láttam először, aztán a kis csomag mozogni kezdett, és akkor vettem észre, hogy egy hároméves forma kisgyerek az, amit én csomagnak néztem. Sírt, keservesen, nézett jobbra-balra, és éreztem, nem ért semmit. Nem érti, mi ez a nagy kiabálás, és miért állt feje tetejére egy perc alatt a világ. Nem tudom, mi volt a verekedés oka, nem is érdekel, csak a „kis csomag” sorsa, mert ő a mi felelősségünk. Igaz, hogy nem láttam, esetleg bántották-e, de olyan rossz volt látni és átérezni a kiszolgáltatottságát.

Az óra este negyed tizenkettőt mutatott. Mit keres ilyenkor az utcán, miért nem öleli az édesanyja, és ki fogja megvédeni? Miért nem viszik el onnan? Efféle gondolatok cikáztak a fejemben. A lámpa váltott, és nekem indulnom kellett, legszívesebben satufék, kiugrás: elvittem volna magammal...

Zokogva léptem be az ajtón, szegény férjem nem értette, mi történt velem, annyira felzaklatott  a dolog, és a kisgyerek kétségbeesett arca egyszeerűen a szívembe égett. Aztán bementem megnézni Lucát, aki békésen szuszogott, és arra gondoltam, „Istenem, adj erőt, hogy megvédjem mindentől, ami rossz!”.

Aztán a kisgyerekre gondoltam, és arra, hogy remélem már biztonságban van, egy jobb, szerethetőbb helyen, és nem az utcán.Tudom, nem megoldás, de az esti mantrámat neki mondtam, az ő a védelmére. Nem nagy dolog, de legalább a lelkem picit megnyugodott, hogy küldhettem neki egy kis pozitív energiát.

Az UNICEF adatai alapján a világon naponta 24 ezer gyermek hal meg valamilyen erőszak által. Magyarországon naponta 2-3 gyermeket bántalmaznak családon belül, és havonta legalább egy áldozatává is válik.

„Mit tehetünk?” – kérdik sokan. A kőszívű ember fiaiban van egy mondat, amit Baradlayné mond a fiainak, így hangzik: „Ha minden édesanya szíve egyszerre dobban a fiaiért, az  parancs a jónak, az hívó szó, amit a harcmezőn is meghallanak”.

Várom a gondolatokat a témában, írjatok!!!

Puszi:

Anita

Hétvégén az Alma zenekar koncertjén voltunk a gyerekkel. Luca igazi kis rockrajongó módjára viselkedett, ült a nyakamban és visítva tapsolt, miközben  minden porcikája a zenére mozgott. Annyira tündér volt! Azt már korábban is észrevettem, hogy nagyon muzikális baba, amint zenét hall, rögtön mozogni kezd.

Sajnos az is feltűnt, hogy a szülőtársak mennyire nem figyelnek a másikra. Elég nagy tömeg volt, a babakocsiból persze kikéredzkedett a lányom, így az egyik kezemmel fogtam, a másik kezemmel pedig a babakocsit toltam. Mindenki tudja, milyen ez a félkezes manőver. Éppen igyekeztünk befelé, amikor szembe jött egy anyuka a gyerkőcével. Amennyire tudtam, kikerültem, de elég nehéz volt.  A hölgy persze nem igazán akart kitérni az utamból, és amikor egy halk „elnézést” rebegve felhívtam a figyelmét, hogy ütközni fogunk, még ő méltatlankodott. Mindezt nagyon nehezen viselem, mert mi, anyukák nagyon hamar ítélkezünk a másik felett, és elvárjuk a megkülönböztetett figyelmet, miközben már oly sokszor találkoztam az anyukák figyelmetlenségével. Tudom, hogy  mindenkinek a saját gyereke a legfontosabb, de szerintem semmibe nem kerül, ha odafigyelünk a másikra...

A koncert egyébként szuper volt, és a lányom annyira kidőlt, hogy este már a tejciivás közben bealudt – az üveggel a szájában.

Amúgy a múlt héten ezerrel pörögtem, mert a „Hal a Tortán”-t forgattam, és annyira jól éreztem magam, hogy nehéz volt visszarázódnom. A régi életem kísértett egy röpke pillanatig, a pörgés,  a fény, a csillogás, és az, hogy a középpontban vagyok. Jól esett, hogy a férfiak megnéztek, nem mintha itthon nem kapnék bókokat, de valljuk be, az ember után ritkán fütyülnek az utcán, ha babakocsit tol... Aztán  ismét  visszazökkentem a hétköznapokba. Na, ilyenkor kell erősnek lenni, mert az ember hajlamos az amúgy vidám életét szürkének és eseménytelennek látni. Pedig a lányom már kapaszkodva jár, a szókincse a „jó” kifejezéssel bővült, és hogy őszinte legyek, tényleg nem unatkozom mellette.

Mégis most először nyilallt belém úgy igazán – így 14 hónappal Luca lányom születése után–, hogy hiányzik a munka és néha a pörgés is. Bár bevallom, a négy nap után úgy kivoltam, mint a kutya: a gyereket ellátni és topon is lenni nem mindig megy egyszerre.

Írjatok, drágáim, hogy vagytok mostanában, és kinek mi hiányzik az életéből. De őszintén...!

Puszi:

Anita és Luca-baba