Pár napja a fodrászatban egy vitára lettem figyelmes, ami két hölgy között zajlott. Az egyik azt szajkózta, hogy lehet-e igazán nő valaki, ha nem éli meg az anyaságot, a másik azt hajtogatta, nem érti a mai nőket azért, hogy így kitolták a gyermekvállalás időpontját. Ismertek, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak bele.

Az első kérdésem az volt, hogy miért kell mindenkit elítélni, aki önszántából azt a döntést hozza, hogy nem vállal gyereket? Szerintem az intelligens ember pontosan tisztában van azzal, hogy mik a korlátai. Ha egy nő felméri azt, hogy ő bizony nem tud megbirkózni a szülés gondolatával, és tudja, hogy nem tud megfelelni az anyaság felelősségének, akkor én is azt mondom, ne szüljön. Hogy miért? Mi a jobb, ha a gyerek megszületik, és akár már magzat korában érzékeli, hogy az édesanyja nem igazán éli ezt meg úgy, ahogy kellene, illetve később is azt érzi, hogy akár a saját anyja, haraggal közelít hozzá a szívében, mert őt hibáztatja azért, mert úgy érzi, hogy elvették tőle a saját életét, és tulajdonképpen csak azért szült, hogy megfeleljen a társadalmi és családi elvárásoknak.

Szerintem egyetértünk abban, hogy örök sérülése lenne ennek a gyermeknek… És milyen útravalót vinne így magával...

Mit spirituálisan gondolkodó nő, azt vallom, hogy vannak az életben blokkjaink, amelyeket az életek során meg kell oldani, vagy legalábbis meg kell próbálkozni vele. Ilyen lehet az anyaság gondolata is, valami mélyről jövő fájdalom, ami miatt ezek a nők azt élik meg, hogy az ő életükben nem való a gyerek. Talán hozták magukkal az előző életükből, vagy akár az édesanyjuk viszonyult hozzájuk így, sokféle oka lehet, hogy így döntöttek. Ne felejtsük el, az anyaság érzése nem mindenkiben alakul ki, még évek során sem. Van egy barátnőm, pontosabban inkább ismerősöm, akinek már három éves a kislánya, és azt mondta nekem, hogy ő most képes úgy érezni, mint ahogy egy anyának kéne, de még sem képes a gyerekét maga elé helyezni, neki saját maga a legfontosabb. A kislány semmiben nem szenved hiányt, foglalkoznak vele, mindene megvan, nem csonka családban él, szeretik, de valahol a lelke legmélyén mit érezhet? Mert biztos érzi, valami hiányzik, bár az igaz, mivel ezt szokta meg, neki ezek az érzések lesznek természetesek. Biztos jól van ez így?

Ezt persze elmondtam a vitatkozó hölgyeknek ott a fodrászatban, továbbá azt is, hogy én 33évesen szültem, és boldog vagyok, mert huszonévesen nem akartam gyereket, egyrészt nem volt megfelelő partner hozzá , másrészt olyan voltam, mint egy gyerek, utazni és élni akartam, visszatekintve úgy látom, akkor nem tudtam volna felelősség teljes szülő lenni.

Én akkor nőttem fel igazán, mikor 2008 augusztus 24-én este 23.00-kor a kezembe adták az életemet: Lucát!!! Elköszöntem az addigi életemtől, és egy teljesen más Ábel Anita született meg. Ehhez azonban hosszú út vezetett, mert bennem is harcok dúltak, a saját blokkjaim, az anyasággal, a női létemmel kapcsolatban. A háborút megnyertem, de kisebb összecsapások még most is vannak.

Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm a két hölgyet, bár nem ez volt a célom, de az, hogy én mindezt kibeszéltem magamból, és jól is esett, azzal sok minden újra elrendeződött bennem. Talán ezért kellett találkoznom velük, tudjátok, semmi nem véletlen...

Amúgy az élet zajlik nálunk, és Luca egyre édesebb, én meg egyre fáradtabb, de jól van ez így!!!

Várom a véleményeket! Írjatok!!!

Puszi:

Anita&Luca-baba

Eljött az az idő, amikor Apa elindul reggel dolgozni, és a lányom hisztirohamot kap. Könnyes szemmel megy utána, és közben az édes kicsi hangján csak azt hajtogatja kétségbeesve: APAAPAAPA. Ami az én fordításomban annyit tesz: már megint itt hagysz ezzel a nővel???

Persze egy keksz hamar  feledteti a bánatot, és a következő percben már bújik is hozzám. Aztán séta közben kitalálja, hogy ő még sem akar a babakocsiban ülni, megfeszíti magát, majd éktelen sívitásba kezd, persze azért egy könnyet kiprésel... Később kiderül, hogy Apa ilyenkor ki szokta venni, mert nem tud neki ellenállni, nekem meg marad hét nap korrigálás egy darab Apával töltött délután után...

Azért őrült szerelem az övék.

Hihetetlen a lányom, hogy 13 hónaposan mennyi esze van, pontosan tudja kinél mit lehet. Mostanában jön a hatodik fogacska, sajnos az esti alvások kaotikusak lettek, soha nem szokott engem hívni, de mikor már mindent bevetett, hogy kivegyék az ágyból, és semmi nem használ, jön az utolsó döfés :egy tiszta keserves: ANJA. Akkor már én sem bírom tovább... és ő ezt pontosan tudja. Ott áll az ágyban, mint egy árva gyerek (taknya-nyála egyben), és meglát, sikít, nevet, mehet a játék. Na, akkor legyél szigorú, hiszen szétrobbanok belül a nevetéstől, mert óriási színésznő, próbálok semleges hangon szólni, és kipréselek magamból egy „Most már alvás, kisasszony!” mondatot. Megzabálom...

Elindult a nevelés, és én néha nem tudom mit tegyek. Persze az ösztönömre, mint mindig, most is hallgatok. Ha nevetek, az a baj, ha túl szigorú vagyok, az a baj... Látom, hogy hol lehet elrontani, hiszen rengetek példa van előttem. Szeretném meghagyni a szabadságát, de hol a határ, hiszen minden gyerek más és más...

Szelíden, de határozottan nevelni, igen ez lenne a helyes, de nem mindig van türelmünk ehhez. Hiszen a szülő is ember, nekem is lehet rosszabb napom, én is lehetek fáradt. Mi van, ha rosszul szólok, vagy egy kicsit erélyesebben? Netán lesz olyan, hogy a kezére csapok...örök fájdalmat okozok neki???

Emlékszem, volt, hogy nálunk is előkerült a fakanál, és szó szerint kinevettük a tesómmal anyát, de mikor lelkileg hatott rám, mert például nem fogadtam szót, és Ő nem adott puszit, az jobban fájt mindennél.

Ezeken gondolkodom mostanában, és arra jutottam, hogy ha felbosszant, elszámolok magamban, mielőtt robbannék, és aztán elmondom neki határozottan, hogy mit szabad és mit nem. Kicsit türelemjáték, de nekem is jó gyakorlat, hogy ne az egóm diktáljon.

A sikerélmény viszont felemelő. Mostanában Blaha Lucának (ez az új neve) szokásává vált, hogy fel akar állni az etetőszékben, rászóltam már mindenhogy: semmi. Aztán kipróbáltam a „megmagyarázom neki” módszert, és láss csodát, hatott, elég volt legközelebb csak annyit mondanom, kicsit határozottan: Luca, mit beszéltünk meg?! Nézés, vigyor, láb visszahúz! Ez az!!!!

Eddig is tudtam, már 2 napos korában is, hogy mindent ért, csak mi hisszük azt, hogy nem. Ezért nem szeretem, ha gügyögnek a gyerekhez azért, mert ő még nem tudja kifejezni magát. Ezt a nyelvet hallja fogantatása pillanatától, miért ne értené...

Az már egy másik probléma, hogy szelektív a hallása.

Sok puszi, várom a történeteket!!!!

Anita & Luca-baba