Életem legfontosabb napja a mai nap: LUCA LÁNYOM MA 1 ÉVES!!!

Elképesztő, hogy eltelt ez az év, hiszen még csak most szültem. Mikor behunyom a szemem, akkor olyan élesen él bennem az a pillanat, mikor szülés után rögtön a karomba adták, ott, akkor a férjemmel együtt megpecsételődött a sorsunk: örök szerelemre ítéltettünk a lányunk iránt.

Ma reggel, mikor még a család aludt, újra átéltem magamban az elmúlt egy évet. Mennyire bizonytalan voltam, persze akkor senkinek nem mutattam, mikor hazahoztuk Lucát, és napról napra egyre jobban belejöttünk egymásba, és ma ha belenézek a tükörbe olyan magabiztosnak érzem magam, ha meg a lányomra nézek egy kiegyensúlyozott gyereket látok, aki állandóan mosolyog. Tegnap azt kérdezte tőlem valaki, hogy mi volt a legnehezebb ebben az elmúlt egy évben, és most nagyon őszintén válaszolok: nekem semmi, de tényleg. Nem voltak álmatlan éjszakáink, talán a kezdet kezdetén volt két átvirrasztott sírással teli éj...  Visszagondolva minden, amitől féltem, olyan könnyen ment. Tényleg nem tudok mondani olyat, ami számomra nehézség volt.

Olyan hamar eltelt ez az egy év, és úgy érzem, minden pillanatban maximálisan mellette tudtam lenni. Általa viszont rengeteget tanultam magamról, de ez a nap nem rólam szól...

Írhatnék most közhelyeket, de nem akarok, bár minden közhely pontosan visszaadná, amit most érzek. Egyetlen mosolyától a fellegekben járok, egyetlen nevetésétől a világ számomra sokkal színesebb lesz, s a legédesebb hang, amit valaha hallottam, Luca kacagása. A puszik, amelyeket kapok, és amelyek nélkül már tényleg nem tudok létezni, és még sorolhatnám azt a sok jót és csodálatos dolgot, érzést, amit tőle kaptam. 

A legnagyobb dolog azonban, hogy ANYA  LETTEM, minden értelemben (nemcsak fizikailag, azt inkább az apjának köszönhetem), ezt Lucától kaptam, minden jóságával, kínjával és felelősségével. Én nem tudtam, hogy bennem léteznek ezek az érzések, tulajdonságok, de most már tudom, te ébresztetted fel bennem az anyaoroszlánt, erre születtem!

Drága Lucám, bármit írok, nem adja vissza azt, amit érzek, de tudom, hogy értesz minden pillanatban, hiszen annyira egyek vagyunk, és most is itt ülsz az ölemben (és fél kézzel gépelek), belélegzem az illatod, érzem a kis szíved minden dobbanását, összevissza puszillak, te kacagsz... és én hálát adok a föntieknek, hogy lettél nekem.

Isten éltessen sokáig gyermekem!!!!

Nektek is köszönöm, hogy velünk voltatok ebben az elmúlt egy évben. Köszönjük a sok bátorító szót, amit tőletek kaptunk, remélem ezután is számíthatunk egymásra.

jhkdhkjukiujxcspődcxujdsm,mcnchzhr4 (ezt Luca írta nektek)

Sok puszi mindenkinek:

Anita és az egyéves Luca baba

Sokan kérdezték tőlem, hogy Luca lányom gyerekszínészkedni fog-e, a válaszom: NEM!
Ilyenkor persze nem értik: „De hát te is az voltál, ért valami trauma, elvették a gyerekkorod?” kérdezik. Nem, nem... – nevetek mindig. Volt gyerekszobám is, nem erőltették a szüleim, én akartam, de akkor még a világ más volt...

Soha nem értettem azzal egyet, hogy a gyereknek a szülő álmát kell megvalósítani, attól, hogy én gyerekszínészként indultam, és később oly sok kétség és kitérő után is ezt a pályát választottam, Lucának miért kéne folytatni, miért kellene nekem gyerekszereplő válogatásokra vinni, csak azért mert én is arra jártam.

Mikor én kezdtem, még olyan csendes volt a világ, nem volt bulvársajtó, internet, elég volt azzal megküzdeni, hogy a saját korosztályom elfogadjon, és én magam feldolgozzam azt, hogy idegenek odajönnek hozzám, meg akarnak ölelni vagy csak beszélgetni, mert attól, hogy a tévében szerepeltem, azt hitték, ismernek. Most azonban már más az élet, egy „gyereksztár” szabad préda, lehet írni a szülői hátteréről, ízekre szedve a családot, arról, hogy kivel bimbódzik az aktuális tini szerelme, lehet leszólni mondjuk azért, mert lehet, hogy éppen egy kicsit duci, vagy azért, mert vékonyabb a kelleténél... Az interneten számtalan, ráadásul kontrollálhatatlan formában lehet róla véleményt mondani, persze szigorúan az alaposabb megismerés igénye nélkül. Én nem akarom kitenni ennek a gyerekemet, majd legyen ez az ő választása, ha akarja később, de semmiképpen nem az enyém.

Mi támogatni fogjuk, bármi akar lenni, csak legyen boldog, és ne érezze azt soha, hogy ez nem az én utam, ez a szüleimé.

Tudom, kicsit korai még ezzel foglalkozni, hiszen 24-én még csak egyéves lesz!!! Jaj, de megy az idő. De úgy szeretném, ha az élete nem a folytonos útkeresésről szólna: „híres az anyám, szeretnék megfelelni ennek a képnek”,  nem szeretném, ha ez nyomasztaná. Azt meg pláne nem, hogy hosszú évek múlva cikinek tartsa, hogy egy csomó újság címlapján ő mosolyog, és még csak meg sem kérdeztük róla.

Tudom, hogy nem rejtehetem el a nyilvánosság elől, hiszen azok az emberek, akik végigkövették a pályámat és szeretnek, nyilván kíváncsiak rá, és tartozom is nekik ennyivel, csak nem szeretném ha a csapból is ő folyna. Ezért nem engedem, hogy bármilyen újságban vagy a tévében benne legyen, mert befolyásolná később, hiszen azáltal, hogy velem szerepel, valahol ő is médiaszereplővé válik, és onnantól kezdve ő nem Fekete Anna Luca, ha nem Ábel Anita kislánya. Általam fogják megítélni őt is, és én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy összehasonlítsák más ismert emberek gyerekeivel, vagy, és ez a rémálmom, különböző internetes fórumokon rosszakat mondjanak róla. Mert abba beleőrülnék, számomra ő a világ legdrágább kincse, és a legtisztább embereke akit ismerek.

Ő legyen ő, egy független személyiség, akinek színésznő a mamája és üzletember a papája, és majd döntse el ő, hogy mennyire befolyásolja az életét a szülői minta. Én, amíg tudom, védem, mert ez a dolgom.

Akkor leszek majd bajban, ha egyszer elém áll, és azt mondja az édes kis hangján: Anyuci, én híres színésznő akarok lenni!!! Rámosolygok majd, és azt felelem: Tőlem rendben, de kérdezd meg Apádat is...!!!

A többi az ő dolga.

Puszi nektek, írjatok!!! Várom a történeteket!!!

Anita & Luca-baba