Én nem tudom ti hogy voltatok vele, de én gyakorlatilag 6 hónapos koráig nem mozdultam el Luca mellől, ha volt is dolgom, a férjem vigyázott rá. Ez azonban tarthatatlan állapot lett, hiszen ez azt jelentette, hogy együtt sehova nem mentünk, és ha nekem akadt valami munka, akkor Apa nem ment be dolgozni, vagy csak később!

Aztán eljött a pillanat, mikor szóltunk Anyának vigyázzon Lucára, mert elmennénk vendégségbe... Soha nem felejtem el, ahogy kiléptem a házból, sík ideg lettem, pedig tudtam, hogy Anya van vele. Aztán ez sem tűnt végső megoldásnak, mert Anyukám vidéken lakik és nem lehet mindig felcibálni, ha nekem dolgoznom kell. Szóval megállapodtunk Krisztiánnal: muszáj keresnünk valakit! De kit, hol, honnan? Kiben fogok annyira megbízni, hogy rábízzam a világ legdrágább kincsét: Csipisz hercegnő-donna Lucát.

Nagyon nem akartam, minden porcikám tiltakozott, még 2 hónapig húztam a dolgot, de mikor már már minden forrásom kiapadt: Anya, Andi barátnőm és drága jó uram sem tudott napokra eljönni az irodából, nem halogathattam tovább.

Az fel sem merült bennem, hogy internetről vagy ügynökségtől keressek! Őszintén : féltem!!!  Tudom, ezt kicsit ellentmond annak a filozófiának, amely szerint próbálom élni az életem, hiszen az emberekbe vetett bizalom az alappillére, és, hogy rosszat senkiről nem szabad feltételezni, de valahogy nem a gyereken akartam kísérletezni. Lehet, butaságnak hangzik, de azt éreztem, hogy az élet úgy is elém sodorja a legalkalmasabb embert, és akár hiszitek, akár nem így is lett!

Épp Luca keresztapjának meséltem, hogy szeretnék valakit találni, amikor azt kérdezte, miért nem próbálom ki az ő egyik nagyon kedves barátjuk lányát: Brigit. Hiszen őt ismerem is... Megörültem, már vagy ezerszer találkoztunk, de fogalmam sem volt róla, hogy bébiszitterkedik. Egy nagyon kedves és szolid lány, fejlesztő pedagógusnak tanul, látatlanban is jól hangzik...

Nagyon izgultam az első alkalommal, mit fognak szólni egymáshoz, Luca egy felettébb nyitott baba, de pontosan tudom, hogy milyen, mikor nincs bizalma az emberben. Egy szó mint száz, a harmadik alkalommal egyedül hagytam őket, elmentem fodrászhoz, hazafelé őrültebbnél-őrültebb gondolatok jártak a fejemben, nem részletezem... Bocsi, Brigi.

Mikor beléptem a lakásba, maga az idill fogadott. Brigi elmesélte, hogy Luca szuperül megette a főzeléket, játszottak, majd lefekvéskor jött a bepróbálkozás, ami sikerrel is járt, hiszen addig ment a hiszti, míg Brigi felvette a gyerekt, ő meg elaludt rajta.

Elaludt rajta, elaludt rajta... ??????? Hát azt csak velem szokta... És akkor már tudtam, a lányom bízik Brigiben, én meg boldog voltam.

Természetesen nem azt akartam ezzel közvetíteni, hogy az ügynökségek megbízhatatlanok, hiszen Ildi barátnőm egy szuper hölgyet talált Dóri lánya mellé, csak ez mindig olyan nehéz helyzet egy anyának. Egy idegenben bízni, elfogadni, rátestálni azt a felelősséget, amit néha még mi sem tudunk feldolgozni, és beengedni a gyerekünk életébe... De ha minden jól megy, talán meghatározó személy lesz a kis lelkében.

Megdöbbentett a mostani bébiszitter-botrány: a férfi, aki „szerette” a gyerekeket, a szó minden értelmében, hogy tudott ennyi szülőt félrevezetni... Megdöbbentett, hogy nem látták, vagy csak nem vetté észre a jeleket. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon én észrevettem volna, megláttam volna: Egyáltalán: mit tettem volna, lett volna bátorságom megkérdezni, meggyanúsítani? Túl sok a volna, de soha nem akarom megtudni.

Nem török pálcát a szülők felett, hiszen ők jó indulattal álltak dologhoz. Inkább elszomorít, hogy ez a világ most már arról szól, hogy ne bízzunk senkiben...
Én még mindig szeretném azt hinni, hogy a világ JÓ és BIZTONSÁGOS hely!!!

Írjatok, várom a véleményeket!!!

Puszi: Anita&Luca-baba

Akár hiszitek, akár nem, 10 hónappal a szülés után most néztem meg magam úgy igazán a tükörben...És tetszett, amit láttam. Bár tudtam, hogy lefogytam, hiszen én akartam, és szülés után 7 hónappal kevesebbet mutatott a mérleg, mint mikor várandós lettem. Az apró részleteket azonban nem vizsgáltam meg.

Világ életemben meg akartam felelni mindenkinek, de főleg az éppen aktuális női ideáknak. Állandóan fogyókúráztam és sanyargattam magam. Soha nem tartott a közvélemény jó nőnek, bár akit akartam, azt mindig meg tudtam hódítani…A mi szakmánkban a média szeret az éppen aktuális alakon csámcsogni, és mivel duci tinédzserből sem fejlődtem topmodellé, így sok ember céltáblája lettem. Nem tudtam magam „eladni” szexinek. A magánéletemben is mindig a visszafogott stílust kedveltem, kedvelem. Az első változást a férjem megjelenése hozta, aki rajong az „olaszos” nőtípusért, sokat visszakaptam az önbizalmamból, de a végső változást akkor hozta az élet, mikor Lucát vártam.

Sok nőhöz hasonlóan én is azt hittem, hogy nagyon meg fogok hízni, és a szülés után még nehezebb lesz leadni azokat a fránya kilókat...Tévedtem. A várandósság alatt összesen 12 kilót híztam, igaz nem is nagyon ettem, pont annyit mindig, amennyit kellett. Figyeltem a testem jelzéseire, és döbbenetes volt, mikre lett szükségem. Aztán megszültem Lucát, rögtön lement 8 kiló, és ott maradtam 64 kilósan. Megmondom őszintén, egyáltalán nem érdekelt, most először életemben nem jutott eszembe a fogyókúra, annyira a lányomra figyeltem. Sajnos a szoptatás alatt nem fogytam (pedig titokban ebben reménykedtem, de nem is híztam. Luca 6 hónapig kizárólag anyatejet kapott, én meg a hat hónap elteltével egy telefont, hogy két hónap múlva újra színpadra kell állnom. Jaj, jaj, azért azt tudtam, hogy van itt-ott egy pici hurki, és hát ha én látom, más is fogja...

Felkerestem egy táplálkozási tanácsadót, és kértem, hogy segítsen, figyelembe véve, hogy még szoptatok. 2 hónap alatt leadtam 6 kilót, és a tejem nem apadt el. Annyira nem, hogy 10 hónaposan még mindig szoptatom a lányomat.... És igen, a mellem már nem a régi, vannak rajtam visszafordíthatatlan változások, hiszen szültem egy gyereket. A fenekem sem olyan feszes, nincs mindig rendszeresen időm tornázni, de ha az arcomat és a szememet nézem, látom a változást: MEGÉRTEM, mint egy gyümölcs. Igazán NŐ lettem a saját szememben, lehet, hogy nem vagyok 170 cm és 50 kiló, de igenis jól nézek ki, s ha belenézek a tükörbe, egy csinos anyukát látok, tele önbizalommal, amit lányomtól kaptam. Azt a hitet hogy bármi történik velem, a gyerekemnek mindig én leszek a legszebb, akár hány kiló és ránc van rajtam.

Egyébként megfigyeltem, hogy az élet minden területén sokkal hatékonyabban működöm, hiszen fontos, hogy ha majd visszanéz rám felnőtt korában, büszke legye rám. Fontosnak tartom, hogy megtanítsam neki, hogy a külső nem mindig fontos, és a belső az, ami meghatároz minket. Nem attól lesz valaki szupernő és anya, hogy szülés előtt és után hány kiló, hanem attól, hogy mi van odabent, és mit ad át, hiszen a példák számára én és Apa leszünk.

Azt üzenem neked, kedves olvasóm, hogy vállald fel magad, és ne a mások által kreált dolgoknak akarj megfelelni.

Én  most megteszem az első lépést:

Ábel Anita vagyok, egy gyermek édesanyja. 162 cm, 58 kiló, egy kiadós evés után van az 60 is:))) Boldog és elégedett vagyok az új testemben, mert  szeretem önmagam, úgy, ahogy vagyok!!!!!

Puszi nektek és írjatok!!!

Anita és Luca-baba