Kedves gyakorló, illetőleg több gyerekes anyukák, áruljátok el nekem, hogy a gyerekek ösztönösen miért vonzódnak a tévé távirányítójához, és ha már megkaparintották, miért kell a DVD-é és a videó-é is nekik???
Nálunk eljött ez az őrület, bár már van sajátja, de az nem jó, neki az kell, ami éppen az asztalon van, így most 4, azaz négy használaton kívüli távirányítóval rendelkezünk. Ami azért jó, mert hirtelen én is azt nyomogatom, és nem értem, miért nem működik... Aztán persze rájövök.

Abban egyetértünk a csajokkal, hogy jobb és nyugodtabb volt az élet, amikor még nem volt kúszás, gördülés, nyúlkálás, játékdobálás, és ó, azok a boldog béke idők, mikor csak szopizott, és nem kellett védőruhában az asztalhoz ülni, mert a sütőtök+alma az istennek sem akar kijönni a ruhából. Igen, annyira békés időszak volt, pedig akkor mennyire vártam, hogy már ilyen legyen, mint most. Kicsit rossz, kicsit huncut és angyalian eleven. Igaza volt annak a kedves kommentező anyukának, aki azt írta nekem, hogy addig jó, amíg egy helyben van.
Mostanában új szokásunk is van: hajnali 4-5 között úgy dönt, hogy kezdi a napot, remek, de ha arra gondolok, hogy ő már akkor lassan 9 órát aludt, akkor megértem, csak én vagyok kótyagos, és azt sem tudom, hogy hívnak. Valamint kedvenc idő töltése a fejhangon történő visítás, ami azért jó, mert egyáltalán  nem lehet telefonálni mellette, és mivel én délelőtt élem a telefonos életemet a csajokkal, mindig röhögnek rajtam, hogy Luca, a Hang mit művel. A karmincolásról, az arccsípésről, a hajhúzásról már nem is beszélek... És a fő kedvencem: ha befejezi a szopizást, úgy jelzi, hogy beleharap, ez főleg akkor jó, ha éppen a gondolataimban merülve végzem ezt a tevékenységet, hát, elég gyorsan vissza tud rántani.

Ez azonban mind nem baj, hiszen számomra azt jelzi, hogy az én életem huncut, érdeklődő és teljesen normálisan fejlődik... És mi lesz még, ha majd feláll, és járni kezd... Már 10 hónapos, közelebb van az 1éveshez, mint a mostszültemhez. Úgy megy az idő.

Apropó, soha nem értettem a már gyerekes barátnőimet, mikor az 1-2 hetes Lucát nem merték megfogni, mindig nevettem rajta, ők meg magyarázkodtak, hogy higgyem el, az ember, ahogy nőnek a gyerekei, elfelejti, milyen egy ilyen pici embereke...

Én is így jártam.

Meglátogattam Farkasházi Réka barátnőmet, Rebeka, a kislánya 10 napos volt, én tele önbizalommal megkérdeztem, hogy felvehetem-e, és láss csodát: nem tudtam, hogy nyúljak hozzá, olyan pici, törékeny és könnyű volt, ott bénáztam, Réka persze jót nevetett  rajtam: „Na látod, ugye milyen szokatlan, képzeld el nekem, egy ötéves után..”
Nem győztem magam előtt szabadkozni... Ilyen hamar felejt az ember, de olyan jó érzés volt, a bőre, az illata, a kismacska hangja, és az a védtelenség, ami az újszülöttet jellemzi. Irigykedtem.
Aztán amikor hazaértem és beléptem az ajtón, azt az én 9 kilós, 9 és fél hónapos szívdobbanásom egy hangos sikitással észrevételezte, mire összeszaladt a ház és megrepedtek a falak, örült, hogy újra lát, járt keze lába, majd amikor az ölembe vettem, jött a puszitenger, és akkor rájöttem: én már nem tudok Lucapuszi nélkül élni, kell mint a levegő!!!!!


Puszi nektek!!! Írjatok a „rosszaságokról”, várom a sztorikat!

Anita & Luca-baba

Szerencsém volt az első kilenc hónap során, Luca mindössze egyszer volt beteg, karácsonykor, akkor egy kis nátha gyötörte, láz nélkül ugyan, de az orrszívó gyakori vendég volt. Kicsit büszke is vagyok, hogy ilyen vasgyúró, erre mondta a védőnő, hogy azért, mert anyatejes baba, bár az egyik barátnőmnek tápszeres volt a babája, és soha semmi baja nem volt, szóval szerintem ezt típus kérdése, de mindegy...

Múlt hétvégén végre megszerveztem, hogy anya eljöjjön és vigyázzon Lucára, mert öt hónap után úgy éreztem(tük), hogy szükségünk van egy mozis-báros estére a férjemmel. Annyira izgatott voltam, tényleg már nagyon hiányzott egy kis kikapcsolódás. Mikor reggel felkeltünk, akkor már gyanús volt a lányom, mert elég bágyadt tekintettel nézett rám, s mikor magamhoz öleltem, akkor éreztem, hogy a pici teste meleg, de mivel akkor volt ez az őrült hőség, azt hittem, csak kimelegedett a pizsiben. Persze azért nem hagyott nyugodni a dolog, és már tudtam, hogy baj van, de annyira akartam menni este, hogy nem gondoltam, vagy nem akartam gondolni arra, hogy valami közbe jöhet. Pár perc elteltével aztán mégis megmértem a lázát, a csillogó, fényes szeme elárulta az eredményt... A hőmérő 39.5 mutatott popsiban, levonva 39.0! Na szép, ma nem fog a „dolbyhangzás” megsüketíteni – gondoltam, és azzal a lendülettel lemondtam anyát, bár még csak reggel volt, és estig bármi történhet, akár el is múlhat, és anya is jól  ápolná, de tudtam, egy percig nem tudnám jól érezni magam, meg különben is, ez a  DOLGOM!!!

Persze az orvost nem tudtam elérni, aztán később kiderült, hogy konferencián van, és tudjátok, én nagy homeopátiás vagyok, most mégis úgy ítéltem meg, hogy egy lázcsillapítókúp nem fog ártani. Mivel semmi más tünete nem volt, csak a láz, beindult a barátnőkommandó, és Andi, Dr. Spock könyvének segítségével, no és persze saját tapasztalatból a 3 napos lázra gyanakodott, melynek kiütés a vége... Még a férjem volt hátra, aki nagy hipochonder hírében áll, és annyira kétségbe tud esni egy kis köhintéstől is, amit a gyerek produkál, szóval elmondtam neki, mi van, és megnyugtattam, hogy ez gyakori a babáknál, és nincs semmi baj, meg a 39 nem olyan a piciknél, mit a felnőttnél, és a lánya egy hős, egész nap alszik, mert az jó ilyenkor, és annyira jól viseli, hogy mosolyogni is van kedve, igaz nem olyan élénk mint szokott, de nincs nagy baj!

Valóban három napig tartott, volt hűtőfürdő és egész éjszaka szopizás, no meg nappal is... De a negyedik nap végére megjelentek a pöttyök, és igazunk lett! Aztán a doki is megerősítette a diagnózist. Akkor eresztettem le igazán, és tudom, hogy butaság, de Krisztiánnak este elmondtam, miután kifejtette, hogy milyen jó anyának tart, többek között azért, mert úgy adom be már a kúpot, hogy a gyerek nevet közben, és hogy milyen nyugalommal kezeltem a helyzetet, és mikor Luca ordított a hűtőfürdő után, egy perc alatt meg tudtam nyugtatni, na, akkor bevallottam, hogy végig nagyon ideges és nyugtalan voltam!

Tudom, hogy ez nem akkora baj, de soha még nem volt ilyen Lucának, tehát most estünk át a tűzkeresztségen, és igen, tele voltam nyugtalanabbnál nyugtalanabb érzésekkel és gondolatokkal, és a legrosszabbra gondoltam, csak nem akartam, hogy érezze rajtam a lányom, mert akkor ő is rosszul viselte volna. Aztán eszembe jutott anya, akit soha, de soha nem láttam ijedtnek, akkor este sem, amikor fuldokoltam, és az orvos tanácsára bebugyolálva kirakott a hideg téli estén az ablakba, mert nem kaptam levegőt, olyan magabiztosan tartott, és tudtam, semmi bajom nem történhet. Azt akartam, hogy Luca is ezt érezze, hogy míg én vagyok, soha semmi baj nincs!

Csaba barátunk szerint, aki pránanadi mester, Luca azért lázasodott be, mert nem akarta, hogy elmenjünk, és így lázadt... Igaza volt, visszagondolva, tényleg csak a feje felett beszéltünk róla milyen lesz majd este kettesben... Most hétvégén nem bíztam a véletlenre, megbeszéltem a lányommal, hogy apa meg anya elmegy este, mert bár nagyon szeretjük, és nélküle nincs élet, de egymást is szeretjük, és most ez kell nekünk. Anya ismét riasztva lett, engem és a férjemet szétütött a „dolbyhangzás”,  utána összebújva iszogattunk egy bárban.

Luca meg reggelig aludt, soha előtte és utána sem.

Majd mikor cumisüvegből itta a lefejt tejecskét,  rám nézett, és szinte tudtam, hogy mit gondolt: „Jól van, de ezt nem vezetjük be, öreglány!!!” .

Várom a történeteket, írjatok!!!

Puszi nektek:

Anita & Luca-baba