Egyszerre megindító és felkavaró az a videó, ami a neten kering Salma Hayek  „jótékonysági szoptatásáról”, ami egy afrikai faluban történt.
Bevallom, mikor először láttam, elsírtam magam. Ne kérdezzétek, miért, talán mert átéreztem annak az anyának a kétségbeesését, hogy nem tudja megnyugtatni és megetetni síró-éhező csecsemőjét, mert  ugye bár Afrikában nem lehet a sarki boltban tápszert kapni. Aztán felkavart az a gesztus, melyet egy igazi világsztár gyakorolt, ott egy poros kis faluban, amiről mi a civilizált valóságunkban tudomást sem veszünk, és olyan természetességgel kezelt egy mai napig tabuként kezelt helyzetet: megszoptatott nyilvánosan egy éhező csecsemőt, még csak nem is a sajátját: vajon hányan lennénk képesek erre?
Én kimondom: nekem sokszor gondot okoz, hogy olyan helyen kellene megetetnem a gyerekem, ahol idegenek is látnának, még akkor is, hacsak sejteni lehet, mit csinálok. Inkább a cumisüveg, vagy elviselem, ha kicsit nyűgösebb, és rohanok haza. Néha még mindig úgy érzem, félve beszélünk a világ legtermészetesebb dolgáról, valahogy a mai trendbe nem fér bele a szoptatás természetessége. Anyukám szerint ez azért van, mert a mell a mai szexközpontú világban nem az anyaság szimbóluma, de kérdem én, miért nem lehet mind a kettő a megfelelő időben és helyzetben?
Pedig a világ számos országában senki nem botránkozik meg, ha az anyuka mondjuk egy étteremben diszkréten megszoptatja a kisbabáját, nálunk, legalábbis az én tapasztalatom szerint, egyáltalán nem tudják ezt a helyzetet kezelni. Előfordult, hogy Luca sírt, talán éppen egy üzletben voltunk, és hallottam a megjegyzést, ráadásul egy nőtől, hogy reméli nem itt kapom elő a mellem, hogy megnyugtassam a gyereket... Annyira , de annyira elmondtam volna neki, hogy mit gondolok, aztán rájöttem, minek... Olyan hamar elfelejtjük mi nők, hogy anyák vagyunk, voltunk, főleg ha nem a mi kölykünkről van szó.
Számomra azért volt tanulságos Salma videója, mert emlékeztetett arra, hogy akkor is anyák vagyunk, ha nincs velünk a szemünk fénye, hogy bizony azzal, hogy életed adunk, az anyai szív is megszületik, akkor miért nem figyelünk rá gyakrabban.
Most éppen babaúszásra járunk Lucával, és ott is annyira jellemző, hogy az anyák tudomást sem vesznek egymásról. Csak egy példa a sok közül: simán nyitva hagyja az ajtót, mikor vizes és pucér babák vannak az öltözőben, és ha rászólsz, még vág egy fintort, majd sértődötten kivonul a felöltöztetett gyerekével. Én elhiszem, hogy mindenkinek a sajátja fontos, de ha elvárjuk, hogy az anyukákkal és a kismamákkal tisztelettel bánjanak, akkor talán magunkon kéne kezdeni a nevelést.
Mikor néztem ezt a videót, az jutott még az eszembe, hogy teljesen mindegy, milyen nők vagyunk,  vagy honnan jöttünk. Híresek, világsztárok, takarítónők, jogászok, orvosok, de egy bennük közös, hogy sokunknak megadatott, hogy anyák legyünk, ebben egyezünk. És az anyaszív nem válogat, mindenki egyformán érez ott, Afrikában, és itt, Magyarországon, és végre valaki ledöntötte a tabut, és megmutatta, az ösztön nem válogat.
Őszinte leszek így a végére, mert nem akarok képmutató lenni, nem tudom, hogy én megtettem volna-e, amit Salma, de szeretném azt hinni: IGEN.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!!!

Várom a hozzászólásokat...

Puszi: Anita&Luca-baba

Sokan kérdezik tőlem, hogy milyen Luca viszonya Jancsa kutyámmal... Így a mai kis írásomat két kedvenc barátomnak, a lányomnak és a kutyámnak ajánlom.
Mikor várandós lettem, természetesen sokan megijesztettek, hogy a kutya meg a gyerek nem fér meg egymás mellett, erről a véleményemet egy régebbi írásomban  már kifejtettem... Egy szó mint száz, nem nagyon érdekelt, ki mit mondott ebben a témában. Az állatorvosunk egy nagyon jó fej ember, neki két kutyája és három gyereke van, így ő volt az egyetlen, akire hallgattam. Ami rögtön feltűnt: ahogy nőtt a pocim, Jancsa teljesen máshogy kezdett viselkedni velem, sokkal jobban figyelt rám, az én oldalamon feküdt az ágy mellett, és mikor már közelgett a szülés idôpontja, szinte minden percben a sarkamban volt, mondtam is a férjemnek, én látom a kutyán: két nap és szülök!Aztán tényleg így lett!
Béla tanácsára (ő az állatorvos), a kórházból küldtem haza pelust, hogy Jancsa ismerkedjen Luca illatával, aztán a családi tanács arra a következtetésre jutott, hogy anyukám magához veszi két hétre, míg mi egy kicsit összeszokunk a gyerekkel, hogy mikor már nyugodtabbak vagyunk, tudjunk vele is foglalkozni, persze, anya minden nap többször megszagoltatta vele a pelust. Alig vártam a nagy találkozást, mikor Jancsa berontott az ajtón, csak rám figyelt, Lucát észre sem vette, és ez így ment hosszú hetekig, néha rám nézett, és mintha a szemével azt kérdezte volna: Mikor viszed el innen ezt a kis nyöszörgő ízét?
Aztán egy szép nap megtörtént az első ismerkedés, éppen Lucát szoptattam, amikor Jancsa odasomfordált, leült velem szemben, nézett egy darabig, majd megnyalta a kisbabám fejét. Luca úgy meglepődött, hogy egy pillanatra kiesett a ritmusból, és láthatóan próbálta megfejteni, mi volt ez az érdes, meleg valami, ami megérintette. Én meghatódva figyeltem a jelenetet, aztán jól megdicsértem Jancsát és Lucát egyaránt, hogy elindultak a barátkozás útján
Tényleg elindult a folyamat: karácsonykor magától odament a pihenőszékhez, és lefeküdt Luca előtt, majd megnyalta a lábát . Reggel, mikor felkelünk, már őt is üdvözli külön, és ahogy látom, Luca is kezdi felfedezni, néha velőt rázóan rásikolt... Egyre természetesebb, hogy itt vannak egymás közelében.
Nem fogok hazudni, néha, főleg azokban az idôkben, amikor még Luca pár hetes volt, megőrültem a kutyaszőrtől, és féltettem a lányomat, aztán Béla megnyugtatott, hogy neki semmi baja nem lesz, inkább csak engem zavar, így nem volt (nincs) más választásom: naponta többször porszívózom, de hát én vállaltam, és ha nagyon őszinte akarok lenni, már Luca születése előtt is így volt! Imádom a kutyám, de a szőrét nem szeretem, a fejemre is állhatok: ez a kettő szervesen akkor is együtt jár
Szintén Béla javaslatára teremtettünk arra alkalmat, amikor Jancsával csak ketten megyünk sétálni, hiszen tíz évig ez volt a módi, ilyenkor annyira boldog, hogy anyával lehet, tudom, hogy ebben az értelemben hiányzom neki.
Mikor viszem a gyereket is – akit leginkább magamra kötözök, nyáron kendőben, télen hordozóban, bár már egyre nehezebb és a derekam sem a régi –, akkor olyan köteleségtudóan jön mellettünk, ha valakivel megállok beszélgetni, rögtön közénk áll, ez akkor is így van, ha babakocsis felállás van. Azt azonban hozzátenném, hogy Jancsa kutya már tíz éves, iskolázott hölgyemény, nagyon szófogadó, séta közben soha nem volt vele probléma, így azt gondolom, hogy a fiatalabb kutyust előbb rendre kell tanítani a séta terén, és csak utána vigyük le a gyerekkel együtt, mivel a retriverek nagyon okos kutyák, szerintem nem lesz gond.
Azért azt szeretném megjegyezni, mert még megharagszik a férjem , hogy általában Jancsa sétáltatása az ő feladata, ez nekem óriási segítség: reggel és este ő viszi, a délután meg a miénk!
A legnagyobb álmom az, hogy legyen egy hatalmas kertünk, ahol kutya-gyerek együtt játszik, és mi csak hátradőlve, egy jó koktélt kortyolgatva gyönyörködünk bennük!

Puszi: Anita & Luca-baba...

... és Jancsa kutya