Ha úgy nézzük, az anyák egész élete egy para-láncreakció. Mikor megszületik az újszülött, tele vagyunk kétségekkel, vajon meg tudok-e felelni ennek az egésznek, jó anyja tudok-e lenni, és bevallhatjuk magunknak, hogy ezt a tudományt, hogy „ANYA”, nem tanítják sehol, nincs tanfolyam, mely elindítja a tudásunkat, csak az ösztönök vannak amikre támaszkodhatunk, illetve idősebb családtagjaink.
Bár kívülről minden olyan könnyűnek tűnik, az adott helyzetben a megoldás az egész életünkre, de elsősorban a gyermekére, kihat. Ez persze semmelyik okoskodónak nem jut az eszébe, és a döntés mindig minket, anyákat terhel! Az elvárások meg óriásiak!
Az első időkben, túl az ezernyi kérdésenm amely bennünk felmerül, jön a tejpara, vajon elég lesz-e a tejem, tudom-e majd szoptatni, és mi van, ha nem, nem akarok tápszeres gyereket, mert akkor már nem vagyok jó anya, selejt vagyok, mert nincs tejem... Ilyen és ehhez hasonló gondolataink vannak, mert ezek az elvárások, pedig egy szeretettel készített tápszer is legalább annyit ad a babának, mint egy cici, az érintés hatalma pedig nem tápszer- vagy anyatejfüggő!
Mikor már picit túl vagyunk az etetésparán, bár ez visszatérő momentum, legalábbis nálam, és nyugodtan hátra dőlhetnénk, hogy szép és egészséges a kisbabám, szépen hízik, mosolyog, cukin gőgicsél, akkor a semmiből megint előugranak az okosok, és bombáznak: már 5 hónapos, és még nem forog? félévesen már ülni kéne! még nem alussza át az éjszakát? miért szoptatod éjjel: a fejedre nő?, adjál neki vizet és engedd sírni! majd megszokja, hogy nincs szopizás... biztos le van maradva...
Na ilyenkor ordítok: ELÉG!!!!!!!!!
Érzem,  kérdően néztek a képernyőre, mi van ezzel a nővel???
A legutóbbi orvosi vizsgálatnál a gyerekkel órákat kellett várni, pedig előre megbeszélt időpont volt, persze, borult az egész nap,  a gyerek  nagyon nyügi lett, ő 3 óránként eszik, és nem érti, hogy miként működik a magyar egészségügy, de amikor végre sorra kerül, és beszólnak a gyerekére, azt már nehezen viseli az anyatigris
Semmi baj nem volt, megvizsgálták a lányom, azt mondták minden okés, éppen öltözéshez készültünk, és megkérdezték, forog-e már, mondtam, még nem, a fenekét felhúzza a nyakába, de még nem pördült át, hát, az baj, mondták, hogyan altatom?, elmondom, az teljesen jó, akkor nem értik, hány kiló, mondom 7200 gramm, nevetnek,” ja, hát a dagadt gyerekek mind lomhák,  foglalkozni kéne vele, anyuka, mit csinálnak?”  
„Csak szeretgetem” - motyogtam és kimentem!
Akkor belém nyílallt egy pillanatra, na, tuti azt gondolják, nem foglalkozom vele, csak egész nap heverészik a „celebanyuka” , aztán végiggondoltam, mit tudnak ők rólunk, csak egy név vagyunk a sok páciens közül, egy vadidegen, és mégis megkérdőjelezik anyai mivoltomat! Miért is foglalkozom ezzel????
Ja, az elvárás, amelynek mindannyian meg akarunk felelni...
És akkor ezt ott, akkor a képzeletbeli kukámba dobtam!
Amit leginkább nem értek, hogy miként lehet egy 5 hónapos gyereknél dagadtságról beszélni, milyennek kéne lenni, anorexiásnak? És ha nem forog, majd megfordul 2 hét múlva és felül egy hónap múlva...  A hetvenes években nem voltak készségfejlesztő játékok és fetrengők, mégis megtanultunk forogni, ülni, járni.
Nem értem, hogy miért kell már most elvárásokat támasztani, minek kell megfelelni, vagy le vagyok maradva és már a vékony csecsemő, aki 2 hónaposan ül, forog, feláll a divat?! Azt még valahogy megszoktam, bár nem értek vele egyet, hogy a kismamák legyenek topmodellek, de hogy már a kisbabák is...
Hiába, nem lehet elég korán elkezdeni a frusztrációra nevelést...
Én büszke vagyok a lányomra, szerintem gyönyörű és majd kicsattan az egészségtől. Egy biztos,  amikor ránézek, én egy boldog kisbabát látok, akinek ragyog a szeme, ha ránk néz!!!

Puszi: Anita&Luca-baba

UI: Az érdeklődőknek üzenem: bejött Lucának a tömegsport , kifejezetten élvezte a babamasszázst, úgy látszik, múltkor csak rossz napja volt!

Sziasztok, rég nem írtam, de ez a betegség teljesen leszedált, plussz a két hét szobafogság – Lucával kezdtünk már bekattanni. Most már azonban túl vagyunk mindenen, kisasszonyka is egészséges, és ha nem jönne az a fránya fog, egészt jó kedvű lenne.
Persze ez az isteni időjárás sem tesz túl jót az ember lányának, folyton ez a ködös, hideg párás idő, és ott ül a nyakunkon, hogy azért a gyereket csak ki kéne vinni a levegőre, de mire ráadom a 40 réteget, én teljesen leizzadok, lecipelem az emeletről, azért a fél óráért, amit kint vagyunk, mert senkinek nincs kedve ebben a nyirkos időben órákat sétizni, és ha a kutyát is viszem, azt meg le kell törölnöm, addigra a gyerekre rásül a ruha... És mire mindezt végiggondolom, rájövök, hogy inkább játszom vele és jól kiszellőztetek...
Aztán itt jön a huszonkettes csapdája, a fiatal anyuka kezd begolyózni az otthon üléstől, és jó lenne a macinacit is leváltani valami csini farmerosra, de hova vigyük a gyereket???  Ami nem szabad tér, kevés a megfázás esélye, hiszen nem akarok újabb két hét fogságot, mind a ketten élvezzük és egy 4 és félhónapos babával lehet csinálni...
Hát babamasszázsra: kikapcsolódás babának-mamának. Andi barátnőm védőnője éppen indított egy ilyen tanfolyamot, annyira örültem: végre kimozdulunk és a csajokkal is együtt vagyunk. A tanfolyam 5 alkalomból áll, és spéci indiai baba-masszázst tanulunk, ez nekünk való lesz –gondoltam, hiszen Lucát minden este fürdi előtt masszírozom, igaz olyan Anitásan. Annyira vártam és olyan izgatott voltam, sajna, nem figyeltem a jelekre. Indulás előtt Lucát megetettem,  láttam rajta, hogy elég nyügi, de naívan azt gondoltam, majd anya érintése mindent megváltoztat, kicsit tévedtem,  mikor beültünk a kocsiba, elromlott az ablaktörlőm, és szinte semmit nem láttam, akkor már elkezdtem aggódni. Mikor odaértünk a csajokkal, rajtunk kívül senki nem volt, Lucám még ekkor nyugiban volt, aztán egy jó 10 perc múlva elkezdtek szállingózni a többiek, de a védőnő még sehol. Tudtam, a kislányom várakozásideje a végéhez ért, mire befutott a hölgy, már nyöszörgött, mire a matracra kerültünk, már a szája görbült, és az „i”-re a pontot azt tette fel, hogy a mellettünk fekvő kisfiú elkezdett ordítva sírni... és a láncreakció beindult. Az én életem értelme azt a félóra relaxációra való masszázst végig is üvöltötte, de kitartó voltam, és ő is, tudtam, hogy csak hiszti, a másik anyuka feladta: ő kirohant a kisfiúval.  Foglalkozás végére már mindenki sírt, és az én lányom, mint aki jól végezte dolgát, csak nézte a művét, persze addigra már az overállt húztam rá, és egy hangja sem volt, pontosan tudta, hogy megyünk!
Itthon természetesen semmi baja nem volt, nevetgélt, nagyokat sikoltott a rágóka majszolása közben, este megcsináltam neki a masszázst, amit aznap sikítva tanultam, annyira tetszett neki, hogy láthatólag lement alfába, és akkor belém nyilallt: otthon ülőt csináltam a lányomból. Újra meg kell szoknia, hogy jövünk megyünk, szó, mi szó: nekem is
Azt gondolom, ez a csoportos foglalkozás megér még egy esélyt, ha megint sírni fog, akkor viszont nincs mese: nem jött be neki a tömegsport... De akkor mi lesz, hiszen olyan hosszú ez a január!

Várom a tippeket!!! Vigyázzatok magatokra! Írjatok!!!
Puszi mindenkinek:

Anita és Luca-baba