Életem egyik legmegnyugtatóbb pillanata volt, mikor kislányom betöltötte a 4 hetes kort, hurrá, egy hónapos lett szépen hízik, most már tuti, hogy nem lesz gond. :)
Én is kezdtem belejönni, kialakult a mindennapi rutinunk, és egyre jobban éreztem a bőrömben magam. Azt azért megjegyezném, hogy mint a Messiást, úgy vártam a 6 hetes kontrollt, azt gondoltam, az mindenképpen mérföldkő lesz. A férjem mindig mosolygott, és azt mondta, ír egy könyvet, melynek az lesz a címe:” Élet a 6. hét után!”. Férfiak... nem tudják, miről beszélek. Gyakorlatilag az utolsó pár nap a gyermekágyas időszak végéig zökkenőmentesen ment. Túl voltunk a csípőszűrésen is, ez egy igen érdekes programnak ígérkezett a sok otthon ülés után, és tényleg minden rendben zajlott.
Már lassan én is kezdtem felfogni, hogy Luca megérkezett és itt van. Most így visszagondolva, annyira természetesen illeszkedett be az életünkbe, hogy az én pánikolásaimat leszámítva, ami első gyereknél és az elején természetes, szinte észrevétlenül megtörtént a csoda, amire oly régóta vágytam, igazi család lettünk. Emlékszem, néha hajnalban, mikor nyöszörgött mellettem vagy csak békésen aludt, csak néztem és néztem és nem hittem el. Belevéstem az agyamba minden arcvonását, hiszen ezek azok a pillanatok, amelyek olyan gyorsan múlnak. Külön megvizsgáltam minden pici részletet az arcán, a kezén, a fülén és sorolhatnám még, nem tudtam betelni vele, ez a mai napig nem változott semmit. Az újszülött képeit nézegetve hatalmas a különbség, igazi kis egyéniség lett 3 hónapos korára!
Végre eljött a nagy nap, mentünk a kontrollra, és bevallom: izgultam. Hála Istennek, a doktornő mindent rendben talált, és azt mondta: "Gratulálok Anita, újra teljes értékű nő lett! ". "De még mennyire, hiszen van egy gyönyörű kislányom, immáron anya lettem, most vagyok igazán teljes értékű!"- feleltem, és valóban, akkor ott a rendelőből már nem ugyanaz a nő lépett ki, aki januárban izgalomtól ittasan belépett a rendelő ajtaján, és azt kérdezte, hogy valóban várandós-e?
Nagy utat jártunk be, én és a lányom, és minden percét, másodpercét élveztem, nem görcsölve, lazán, néha nyugtalanul, na jó, olykor hisztisen. Azt hiszem, humorral sok mindent át tudtam vészelni. Fontos volt, hogy a bénázásaimat kívülről tudtam látni, és nagyokat nevettem magamon. Ez volt a titkom. Sokan azt mondták, hogy a 6 hét keményebb, mint maga a szülés. Tapasztalatom szerint nem, nagyon fontos, hogy bízzunk magunkban, az ösztöneinkben, és egy idő után ne hallgassunk senkire. Valamint engedjük a partnerünket is érvényesülni, a férjem oly nagy segítség volt! A kezdetektől már mindent csinált, és annyira jó volt látni, hogy a gyerek mennyire bízik benne, és szerintem a férfinak is fontos, hogy nincs kirekesztve a kisbaba körüli gondozásból. Jó volt, hogy mindenre magamtól jöttem rá, vagyis Luca segítségével. Jól van, kimondom: szerelmes vagyok a gyerekembe, bár ezzel nem vagyok egyedül a Földön!
A minap valaki azt kérdezte tőlem, hogy szerintem mitől színes ez a világ, azt feleltem: Tőlünk, anyáktól, mert sokfélék vagyunk, és sokan többféleképpen cselekszünk, nevelünk, gondozunk, és ami bennünk van, azt adjuk tovább az utolsó cseppig és szusszanásig! Mert sok nem marad belőlünk, ha búcsúzunk, csak a gyerekeink, ők a mi mesterművünk!
Tudom, kissé patetikus lettem az utóbbi időben... ezek a fránya hormonok! Most értettem meg azt a mondatot, amit a szüleim mindig a fejemhez vágtak, ha valami rosszat csináltam és féltettek: ”Majd megtudod milyen érzés ha gyereked lesz!”-stimmt, tudom...

Itt adnám hírül, hogy két legjobb barátnőmnek is megszülettek a gyermekei, róluk írtam már régebbi írásaimban! Ildinek Dóri babája lett, Andinak Szabi babája, és most már nem csak a tinédzserkort éltük át együtt hanem az anyává válást is... Ezért annyira hálás vagyok az életnek. Vajon a mi gyerekeink is barátok lesznek...? Filózgatnék még, de szólít az úrnőm és parancsolóm: a Lányom!

Vigyázzatok magatokra, megfázástól mentes szép napokat, írjatok!!!
Puszi: Anita

Kicsit megszakítom a gyermekágyas időszakom történetét, mert úgy érzem, válaszolnom kell nektek!
Jaj, annyira örülök, hogy van amiben nem értünk egyet, hiszen ettől szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák és különbözően gondolkodunk. Ez az igazi „blogélet”, vitázzunk!
Biztos vagyok benne, hogy mindannyian csodás anyukák vagytok és mindent megadtok a gyermekeiteknek, csakúgy, mint én. Ebben az egész gyereknevelésben az a fantasztikus, amit Andi barátném fogalmazott meg: „a gyerek olyan, mint egy üres füzet, te írod bele, hogy milyen lesz!”, és ami igaz, az igaz, nem írunk egyformán! Ebben – azt hiszem – egyetérthetünk!
A tapasztalatom az, hogy minden kezdő anyuka, próbálja a lehető legjobb tanácsot elfogadni és megfogadni. Az én legfőbb tanácsadóm az anyukám. Elmesélte, hogy mikor megszületett a tesóm, egészen 2 éves koráig csak úgy tudott elaludni, ha fogta anya fülét, ezért anyukám 2 évig egyáltalán nem aludt, így mikor én megszülettem, elhatározta, hogy következetesebb lesz. Mikor eljött az este (fürdi, etetés) anya szépen megfogott, berakott a kiságyba, megpuszilgatott, biztosított róla, hogy ott van a másik szobában, még elmondott egy rövid verset (ezzel később az őrületbe kergetett minket  a tesómmal), jó éjszakát kívánt és átment a szomszéd szobába. Két ordítós este után – elmondása szerint – a harmadik éjszaka már nem sírtam A tanmeséből leszűrtem, ami nekem a legszimpatikusabb volt, a végeredmény pedig a vitánk tárgya.  Egyet azonban biztosan tudok, hogy ha lesz még egy babám, mindent így fogok csinálni, ahogy most teszem és tettem.
Anyával egyébként  csodálatos a kapcsolatunk, és egy percig nem fordul meg a fejemben, hogy magamra hagyott és gonosz anya volt, mert két éjszaka, nem vett ki a kiságyból...
A módszerek különbözőek, és mindenki csinálja úgy, ahogy neki és a kisbabájának a legjobb. Van aki esküszik a SUTTOGÓ c. könyvre, nekem A BÁBA VÁLASZOL a kedvencem. Van, aki rögtön külön szobában altatja a gyerekét, és szopizáskor vándorol. Akad, aki vele alszik, és mindig kéznél van a baba, ha sír vagy etetni kell, sokan egy szobában alszanak vele, és éjszaka az etetéskor csak magukhoz veszik (ez vagyok én). Van, aki rögtön magára köti a gyereket, és egész nap alárendeli magát neki, olyan is létezik, aki meghagy magának egy kevéske szabadságot. Van, aki cumipárti és van, aki eleve kiborul tőle, s még sorolhatnám...
Rengeteg történetet lehet hallani, de ki dönti el, hogy mi a jó és a helyes... senki, még a szakkönyvek sem tudnak tuti receptet, és mi, felnőttek csak találgatunk,  mert igazán csak később derül ki, jól csináltuk-e!  
Luca most 2 és fél hónapos, mosolygós, jókedvű baba, és azt tudja, ebben biztos vagyok, hogy az anyukája és az apukája a nap 24 órájában a rendelkezésére áll.
Biztos még nagyon sok olyan dolgot fogtok olvasni tőlem, amiben majd nem értünk szót, de tanulni soha nem késő egymástól.
Az apukák lelkivilágára meg majd – ígérem – kicsit részletesebben kitérek a későbbiekben
Amúgy tudjátok, milyen nehéz fél kézzel gépelni, miközben a másikkal ringatsz egy öt kilós kis csipiszt?

Puszi nektek és ÍRJATOK!!!