Soha nem hittem volna, hogy így belejövök a babázásba. A második hét végére már olyan biztos kézzel csináltam mindent, hogy anyukám hazautazott, mondván, hogy nincs rá szükségem. Ami igaz, az igaz: a lányommal kezdet kialakulni egy olyan fajta összhang, ami teljesen meghatározta a mindennapjainkat. A sírásokat még nem mindig tudtam megkülönböztetni, csak néha éreztem rá, mit szeretne, ma már azért nem tud átverni. Az estéket szerettem (szeretem) a legjobban, bár a fürdetést még nem mindig élvezte, de mindig reménykedtem, hogy talán megússzuk ordítás nélkül... Leginkább úgy fogalmaznék, hogy a második héttől elindult a „falkavezérségért” folytatott harc és az egymásra hangolódás. Már nem aludta végig az éjszakát, mint egy tündér, és volt, hogy hajnal négyig ringattam, de Ő olyan nagy csodálkozó szemekkel meredt a világra, hogy esze ágában sem volt aludni, és ha éppen eszébe jutott, ordított egy kicsit. Volt olyan éjszaka, hogy a férjem már az ügyeletre akarta vinni, mert azt hitte, hogy Lucának szörnyű fájdalmai vannak, pedig csak nem volt kedve aludni a kisasszonynak, vagy csak bejött egy hidegfront. Sajnos engem arról nem világosítottak fel, hogy a kisbabák ilyen érzékenyek minden változásra, ma már, mint egy jó „anyafarkas”, figyelem a hold állását, az időjárást, és ha szeles idő jön, akkor felkészülök a maratoni éjszakára. Ennek az időszaknak a fő eseménye az volt, hogy leesett az az undok köldökcsonk, a férjemmel úgy örültünk neki, mintha a gyerek elvégezte volna az Oxfordot. „Nagylányok lettünk!”-kiabáltunk, és Luca csak nézett ránk „tényleg ők a szüleim?”- tekintettel . Szóval kijutott mindenből, egy valami azonban nem változott bennem, az estékhez ragaszkodtam a férjemmel. A gyermeket elég „idősnek” ítéltem meg ahhoz, hogy elkezdjük az esti rituálé kialakítását. A fürdetés után, amit kizárólag apa végez, én csak segédkezem, etetés, még egy kicsit kint van velünk, emésztés, évelődés a falon lévő árnyékokkal és a szülőkkel, aztán egy gyors peluscsere, majd alvás...ordítás, ordítás, ordítás, már csak sírás, nyöszörgés, elalvás. Tudom, tudom, most sokan azt gondolják, hogy micsoda zord anya vagyok, hogy hagyom a gyereket szenvedni, de nekem erről más a véleményem. Nem értek egyet azzal, hogy a gyerekben az a kép alakul ki, hogy cserbenhagyom, ha a legelső nyekkenésre nem rohanok és kapom ki a kiságyból. Azt gondolom, hogy meg kell tanulnia, hogy egyedül alszik el, persze anya sűrűn bemegy, megsimogatja és biztosítja arról, hogy ott van a közelben, mindig számíthat rá. Ezt az elvet követtem, mert a férjemmel töltött estékről nem szeretnék lemondani. Egész nap minden a kis csajszi körül forog, legalább ez a pár óra legyen apáé… Aztán pár pillanat, és úgyis itt az éjszakai etetés. Kriszta barátném szerint kötélből vannak az idegeim, hogy kibírtam ezt. Nem mondom, nem volt könnyű, furdalt a lelkiismeret, hogy magára hagytam ebben a bűnös világban... Sokszor éreztem azt, hogy berohanok, kiveszem, felrúgom a kevés kis elvemet, magamra kötöm, és élek, mint hal a vízben...de akkor hol lennék ÉN vagy MI? A védőnőm azt mondta, hogy gondoljam el, mi lenne, ha mindig az történne, amit a gyerekek akarnak, néha fel kell állítani bizonyos szabályokat. Most már tudom, hogy ebben is hasznos volt, hogy következetesen jártam el.

Ti mit gondoltok erről?

Tehát a második hét összegzése: egymás határait feszegettük, úgy érzem elég sikeresen. Azt éreztem, hogy most már nem jöhet nehezebb időszak. Tévedtem, a lányom kezd kiismerni, lassan tudatosan felfedez, és 3hetesen manipulál:)

Folytatása következik…

Kedves Kinga!

Először is neked szeretnék válaszolni a kérdésedre. A Szent Istvánban egész idő alatt veled lesz a kisbabád, mivel baba-mama barát kórház, ezért az a kis idő, amit ott fogtok tölteni, a többiek előtt zajlik, így a szoptatás is. Ilyenkor az a legjobb, ha az első időkben igény szerint szoptatod, vagyis amikor úgy látod, éhes, nyugodtan tedd cicire, természetesen a csecsemős nővérek segítenek mindenben, ha megkéred őket, de külön nem mutatják meg, hogyan kell csinálni. Ha elfogadsz egy jó tanácsot -  tapasztalatból mondom-, ne legyél türelmetlen, hiszen össze kell szoknod a kisbabáddal, bízz az ösztöneidben. Sajnos a 21. századi nő hajlamos elfeledkezni arról az adományról, amely belénk van kódolva, s ez az anyai ösztön. Nyugodtan engedd a felszínre, és a nővérek segítsége nélkül is tudni fogod, mit kell tenni!

Tudom amit Kingának írtam, túl könnyen hangzik, most már én is itt „okoskodom”, pedig a kórházi napok után elég nehezen indult be az életünk.

Állandóan kapkodtam, mindenen túl akartam lenni gyorsan, a pelenkázáson, a szoptatáson, a fürdetésen, ezért szegény gyerek  azt sem tudta, mi történik vele. Azt hittem, ha gyors vagyok akkor magabiztos is, s mekkorát tévedtem! Két nap idegbeteg kapkodás után kiborultam, semmi nem úgy működött, mint a kórházban, mintha elfelejtettem volna mindent, alig vártam, hogy anyukám eljöjjön hozzám, és levegye ezt az édes terhet rólam. Egyébként félelmetes, hogy anya 37éve szült (a tesómat), és úgy fogta meg Lucát, hogy a gyerek egyből megnyugodott, pedig nekem, az anyjának,ezt fél napomba telt elérni. Nagyon jó volt, hogy egy teljes napig itt volt velünk, annyira rendbe tett lelkileg, olyan nyugalom áradt belőle, amit úgy szerettem gyerekkoromban, és talán amit majd Luca is fog bennem szeretni. Másnap jött a gyerekorvosnő, az ő látogatása végérvényesen megszüntette a pánikot, megnyugtatott, hogy mindent rendben csinálok, és ne aggódjak. Arra a kérdésemre, hogy a gyerek életben marad-e, ha én gondoskodok továbbra is róla, csak nevetett, s azt mondta, nem én vagyok az egyedüli anyuka, akiben ilyen gondolatok  fogalmazódnak meg.

Aznap átértékeltem mindet, eltelt az első hét idegbetegen, fáradtan. Mondtam a férjemnek, hogy mostantól nem időre fürdetünk, hanem élvezetből, és ha mi nyugodtak vagyunk, akkor Ő is, hiszen érzi a bizonytalanságot. A szoptatással nekem is meggyűlt a bajom, a könyveket olvasva olyan könnyűnek tűnik,  pedig sok türelem kell, hogy összeszokjunk, és időből rengeteg van, hiszen más dolgom most nincs, csak róla gondoskodni. Éreztem, hogy valami rendszerességet is be kéne iktatni, így elkezdtem három óránként etetni, és mindet ahhoz igazítani, nekem is lett napirendem és a babának is. Így lassan két hónap távlatából úgy érzem, jól döntöttem, persze ez nem azt jelenti, hogy ha anyára vágyik, nem adok neki csak 3 óra múlva, azt gondolom, ha néha felrúgjuk a napirendet, még nem fogjuk elkényeztetni. Luca keresztapja ezt „szociócicinek” hívja, elég találó

Azt hiszem azonban, a legfontosabb az volt, hogy megértsem, ez a helyzet neki éppen olyan furcsa és idegen, mint nekem. Talán neki rosszabb, hiszen 9 hónapig biztonságban volt, akkor evett, amikor akart, és most  hirtelen egy teljesen ismeretlen helyen van, ahol az egyetlen biztos pont én vagyok. Az én közelségem, bőröm, illatom és szívdobbanásom az ő menedéke, és csak rajtam keresztül fogja megtanulni, hogy ez a világ hogyan működik, hiszen egyek voltunk nagyon sokáig és egyek leszünk még nagyon sokáig. A második hét végére teljesen lehiggadtam, csak a hangulatváltozásaimmal nem tudtam mit kezdeni, és szegény Krisztián sem, mindenen sírtam, még levesevés közben is, a hormonok, mondták. Utáltam, hiszen életem legcsodálatosabb időszakát éltem, és én mégis állandóan szorongtam... Egyszer ez is elmúlik- biztattam magam... És tényleg

Folytatjuk...

Sziasztok kismamák, anyukák!

Annyira köszönöm a sok jókívánságot, amit a kislányom születésére írtatok, nagyon meghatott!

Régen nem írtam, pontosan 6 hete, ebből mire lehet következtetni??? Hogy hivatalosan is vége a gyermekágyas időszaknak. Hurrá!!!
Rengeteg minden történt ez alatt az idő alatt, és akár hiszitek, akár nem Most itt szuszog mellettem a számomra legszebb kisbaba a világon. Úgy határoztam, hogy leírom ennek a 6 hétnek a történéseit, de egy posztba úgysem fog beleférni. Szeretnék segíteni azoknak, akik még előtte állnak, azoknak akik benne vannak, és azoknak egy-két vidám percet szerezni, akik már túl vannak rajta.
Először is  engedjétek meg, hogy köszönetet mondjak doktornőmnek, Dr. Varsányi Hajnalkának, és szülésznőmnek,  Schlenker Évának, hogy életem legszebb és legizgalmasabb perceiben támaszaim voltak, és profizmusukkal, megnyugtató szavaikkal megkönnyítették a nehéz perceket is. Valamint szeretném megköszönni a Szent István kórház szülészetén dolgozó orvosoknak és csecsemős nővéreknek, Valikának külön, a diszkréciót és segítő kezet, amit felém, és észrevételeim szerint: mindenki felé nyújtanak.

A szülés számomra mindig misztikus dolog volt, mivel ezidáig még nem tapasztaltam meg, el sem tudtam képzelni, milyen lesz, féltem is tőle, hiszen tudjátok A nap, amikor elindultak az események, olyan volt, mintha egy filmet forgatnának velem, nem hittem el, hogy ez velem történik, hogy képesek leszek végigcsinálni. Nem tudok elég hálás lenni a férjemnek, hogy végig velem volt és fogta a kezem. Sok felemelő pillant volt már az életemben, de amikor felsírt a kisbabám, és a mellemre tették, nyálkásan, magzatmázosan, csúcsfejűen és rengeteg hajjal, azt amíg élek, nem felejtem el! A könny, a megkönnyebbülés, a férjem arca és ahogy Luca vizsgált minket, örökre bevéste magát az agyamba, ha visszagondolok rá, most is valami ismeretlen remegés fut át rajtam, és legszívesebben ordítva sírnék – örömömben-, de nem, nem, nem őrültem meg

Csodálatos volt, s ha ránézek, még most sem hiszem el, hogy itt van. A szülés után minden rutinszerűen ment, elvitték megfürdetni, a férjem elkísérte őket, aztán egy kicsit hármasban maradtunk: CSALÁD LETTÜNK, óriási érzés volt. Aztán megkérdezték, akarom-e éjszakára, hogy velem legyen, hosszas töprengés után azt feleltem: nem! Itt megjegyezném, hogy nem kell rossz anyának érezni magunkat amiatt, hogy ha az első éjszaka úgy döntünk, inkább ne töltse velünk a gyermekünk az éjszakát! Nekem is voltak kétségeim, de azt hiszem, az anyukáknak is kell a pihenés, és mivel  közvetlen szülés után az ember olyan állapotban van, hogy még vécére is csak nehezen tud kimenni és alig alszik, mert fáj mindene és totál fel van pörögve, annak semmi értelme, hogy ketten szenvedjünk. Persze éjszaka hallottam, hogy egy kisbaba ordít, rögtön arra gondoltam, hogy Luca az, aztán mikor reggel fél hatkor behozták nekem, a nővér megnyugtatott, hogy egy hangja sem volt egész éjszaka, attól kezdve velem volt.

Szuper volt az a három nap a kórházban, mindent megkérdeztem, amit csak tudtam, egész nap együtt voltunk, a férjemnek hála, kevés látogatóm volt, ha ciki, ha nem, én szinte mindenkit kitiltottam, majd otthon megnézik… Persze azért a csajok bejöttek hozzám, óriás pocakkal ott tolattak

Aztán eljött a hazamenetel napja, úgy vártam, mint a Messiást, emlékszem végigzokogtam a hazautat, azt akkor még nem tudtam, hogy ezek a szélsőséges jelenetek a továbbiakban gyakori vendégek lesznek nálunk. Természetesen rendben hazaértünk, Luca szinte elveszett a hordozóban, olyan pici volt és törékenyen, s mire felértünk a lakásba, már ordított az én egészen idáig nyugodt kisbabám. Se nővér, se orvos, se senki, jaj, mit kell ilyenkor csinálni, az anyósomék mindjárt itt vannak, istenem, meg kéne szoptatnom, biztos éhes, vagy nem is, megfázott a kocsiban, vagy eltört valamije, vagy.... és rám borult a sötétség!  Belém nyilallt a felismerés, mostantól ÉN felelek érte, csak rám számíthat, nekem kell megoldani mindent, senki nincs, csak én, hiszen én vagyok az ÉDESANYJA! Félelmetesen örömteli érzés volt…

(folytatása következik)