Mikor az ember kicsi lány, van egy elképzelése az életéről, látja magát, amint iskolába, egyetemremegy, megálmodja az esküvőjét, az első csókot... Aztán persze ahogy felnő, azt tapasztalja, hogy az élet nem mindig olyan, mint álmaiban. Néha megpofoz, meggyötör, ad boldog pillanatokat, de sokszor szomorúakat is.
Én nem panaszkodom, többé-kevésbé olyan életet éltem az első 33 évemben, amilyet megálmodtam magamnak, persze volt, akit hamar elvettek tőlem: az édesapámat, sajnálom, hogy csak ennyi idő jutott nekünk...
Voltak óriás szerelmeim, amibe majdnem belehaltam, és huszonévesen úgy éreztem, nincs már tovább, eddig tartott minden jó, ami egy emberrel történhet ! Voltak kapcsolataim, amelyekre nem vagyok büszke, de nyilván meg kellett élnem, hogy később értékelni tudjam, ami most van...
Voltam pimasz kamasz, aki kiborította az anyját, de ugyanakkor úgy tudtam befészkelni magam az ölébe még felnőttként is, mint egy kismacska.
Sokan azt hiszik, jól ismernek, mert látnak belőlem egy arcot a tévén keresztül, de hogyan ismerhetnének, amikor még saját magamat sem ismerem igazán... Egy bölcs mondta egyszer „ saját magad megismerése a legnagyobb utazás az életedben”.
Azt hiszem, én most elértem egy igen fontos megállóhoz, az elmúlt évekről volt némi elképzelésem, de most az ismeretlenbe megyek, kicsit irigylem azokat, titeket, akik már járják ezt az utat, de elmondani szerintem úgy sem lehet.
Mikor ezeket a sorokat olvassátok, belőlem éppen anya lesz, a férjemből apa, szülőkké válunk. Azt gondolom, a legnagyobb közös kalandunk, ami remélem, életem végéig kitart:)
Egy korszak lezárult, és őszintén: már épp ideje volt. Nem érezem magam felnőttebbnek, de érettebbnek igen. Sokat segített, hogy velem voltatok ebben a két hónapban, nagyon sok szeretet kaptam, ami egy picit arra buzdított, hogy talán még érek valamit, és az embereket érdekli ami velem történik
Kicsit úgy érzem, hogy közel kerültünk egymáshoz, még azokhoz is, akik csak olvassák az írásaimat, de nem szólnak hozzá... Pedig én is szeretlek ám titeket olvasni!
Na jó, nem érzékenyülök el magamtól, szóval minden kismamának azt üzenem, hogy vigyázzon magára, akik az utolsó hetekben, órákban járnak, azoknak kitartást és TÜRELMET, leginkább
magukhoz, nem könnyű ez a várakozás, és érdekes módon a szakkönyvek a lelki állapotról valahogy soha nem írnak, de ahogy anyukám szokta volt mondani, „ ne sürgesd az időt, az úgyis múlik, ha akarod ha nem”.
Akik most lettek várandósak, azoknak azt üzenem, ha úgy érzik, sok a jóakaró és sok a jó tanács, üssenek nyugodtan az asztalra, egy anya ösztönei varázslatosak, csak mi tudjuk igazán, mi a jó nekünk, saját tapasztalatból mondom, a testünk jelzései csodálatosak, érdemes rá figyelni.
Az anyáknak nem üzenek semmit, mert még nem tudok mit, de ígérem 6 hét múlva már többet fogok mondani és érezni, mindenesetre tényleg KÖSZÖNÖM, hogy velem voltatok és vagytok és lesztek.
Most egy kis türelmet kérek, de amint lesz egy szusszanásnyi időm, újra írok, de már nem egyedül...
Addig is olvassátok szorgalmasan a netbaby-t, mert ha visszajöttem kikérdezem:)))

Puszi Nektek: Anita

A netbaby.hu szerkesztősége nevében sok szeretettel gratulálunk Anitának és családjának a kislányuk megszületése alkalmából. Anna Luca augusztus 24-én este látta meg a világot 3150 grammal, 54 centiméterrel és gyönyörű hajkoronával. Kívánunk nekik boldog ismerkedést és szép új anya (és apa-) világot!

Őszinte leszek: már vártam a főzőműsorral kapcsolatos megjegyzést… Elkezdhetnék magyarázkodni, de minek, hiszen nincs miért.

Az alkohol és a kismamaság nem fér össze, ebben egyetértek, de higgyétek el, egy deci bortól még egyetlen kisbaba sem született betegen, és attól sem, ha a mama beleszagolt a pálinkába, vagy uram bocsá’, beledugta a nyelvét. Ez az én véleményem, és többet nem is akarok erről beszélni, mert régen volt, és a múlt azért múlt, mert elmúlt .

Az én életfilozófiám szerint sokkal többet ártunk a születendő babának, ha stresszelünk és idegeskedünk. Soha nem felejtem el, a műsor után számtalan fórumon bíráltak, annyira depis lettem tőle, hogy három napig nem lehetett hozzám szólni (ráadásul ez pont egy hétvégére esett…). Hétfőn mentem ultrahangra, a gyerek háttal feküdt, és meg sem mozdult, pedig egyébként nagyon aktív baba. Ez nagyjából a 20. hét táján lehetett, a doktornő meg is kérdezte: „Mindig ennyit alszik és ilyen kis lusta? „Nem…” - feleltem, és akkor már tudtam, teljesen átvette a hangulatomat! Mikor a doktornő ki akarta kapcsolni a gépet, egyszer csak hátranézett az én kisbabám, és mintha üzent volna nekem: Nem érted, hogy hagyjál békén, ez a világ engem nem érdekel!!!

Esküszöm, láttam, ahogy vádlón és szomorúan rám nézett. Olyan bűntudatom lett, tudtam, hogy ez miattam van, mert idegeskedtem, sírtam, paráztam és dühöngtem azon, hogy idegen emberek azt ecsetelik, milyen beteg gyerekem fog születni... Azt elviselem már, ha engem bántanak, de hogy ŐT, azt nem.

(S hogy milyen szülő lesz-e valakiből? Erre a kérdésre a válasz úgy körülbelül a gyerek húszéves korában kerekedik ki a válasz. A jószülőség című tantárgy vizsgája az az időszak, amikor a gyerek a saját lábára áll: akkor derül ki, hogy mennyi és milyen muníciót hozott otthonról…)

Mikor beültem a kocsiba, megfogtam a pocakom, és azt mondtam neki: Ne haragudj rám, mert belerángattalak ebbe, soha többet nem csinálok ilyet, ráérsz még megtudni, hogy a világ nem mindig jó hely! Akkor elhatároztam, hogy én aztán nem fogok idegeskedni mások miatt (persze ez a legnehezebb, tudom mit teszek a gyerekem és a magam egészségéért, és bárkinek a szemébe tudok nézni.

Na tessék, ahogy erről beszélek, máris felment bennem a pumpa, bár úgyis alacsony a vérnyomásom

Szóval, ennyit erről...

Ennél azonban sokkal érdekesebb dolgok történtek velem! Ma voltam az első CTG-n, tehát elindult a „mindenórás” időszak, fura érzés volt... Mivel szegénykém aludt, ami egyébként nem nagyon jellemző rá, egy sokkoló tárgyal felébresztették, úgy sajnáltam, bár utána már nem csak egyenes vonal jött a papíron… Sajnos a szülőszobát nem tudtam megnézni, mert éppen telt ház volt... Így a vizitet a következő alkalomra tartogatom, úgysem kell mindent egyszerre. Egyébként, ahogy beléptem a szülészetre, elkapott egy enyhe szív- és gyomorgörcs… nem…helyesbítek:  úgy kalapált a szívem, majd’ kiugrott a helyéről, azt hiszem, betojtam rendesen. De azt mondják, ez normális, majd szép lassan hozzászokom: így legyen!!! Parázni nem fogok, azt elhatároztam, mert az senkinek sem jó.

Egyébként meg azt üzenem minden kismamának, azt csinálják, ami nekik jólesik, és ne hallgassanak senkire, a testük és a lelkük úgyis jelez, ha valami nem jó!

Minden jót nektek, köszönöm, hogy gondoltok rám!!!!

Puszi:

Anita

UI: Az alvás már nekem sem megy...

Most, hogy így elérkeztem a 35. hét közepére, úgy érzem, ideje visszatekinteni... Bár még van öt hét a szülésig, de annyi mindennel el leszek foglalva addig, nem biztos, hogy jut majd időm a számvetésre.  

Szerintem gyorsan elrepült ez a 9 hónap, a férjemnek viszont lassabban teltek a hetek.

Emlékszem, mikor január másodikán megcsináltam a tesztet, szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy kisbabám lesz. Annyira távolinak tűnt. Persze most is minden percben rácsodálkozom, hogy anya leszek, és van bennem valaki. Bár mikor egy „alien-láb” megjelenik a pocakomból dudorodva, és egy jól irányzott rúgással a tudtomra adja, hogy van és létezik és nincs ebben semmi csoda, akkor már nem kételkedem.

Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi volt jó ebben a 9 hónapban. Mert voltak jobb és rosszabb napok. Például az első 12 hét, na azt nem kívánom senkinek. Az állandó rosszullétek, a folyamatos émelygés, az, hogy minden egyes szagra kiborultam-­az a sok parfüm, amit elajándékoztam… (a nőrokonaim egyébként alig várják, hogy jöjjön a második:).

Szóval megszenvedtem az első időkben rendesen, de aztán utána, ha jobban belegondolok, semmi baj nem volt. Minden orvosi vizsgálatom nagyon jó eredménnyel zárult, és hál'Isten, nem kellett izgulnom semmiért.

A hangulatváltozásaimról már nem beszélek ilyen lelkesen, szegény férjem, biztos ezért érezte ennyire hosszúnak ezt az időt, borzalmasan szenzitív voltam... na jó, vagyok még a mai napig, hisz még van hátra 5 hét. Gyakorlatilag mindenen elsírom magam!

Nézem a kutyát, és arra gondolok, milyen szép, remélem, látom még együtt játszani őket: sírok! Nézem a tesóm gyerekeit, és arra gondolok, jaj, már mindjárt  itt lesz az enyém is: sírok!

Nézem az Eduscho-reklámot, a kislány szalad az apja felé: sírok!

Gondolom, ismerős:).

A másik véglet azonban: a dühkitörések. Egy perc alatt úgy fel tudom húzni magam, hogy felrobbanok! Ha nem engednek át a zebrán, ha beszól valaki a mellettem lévő kocsiból, ha valaki át akar verni – sajna, volt ilyen az elmúlt időszakban-, és a sok jó tanács, hogy ebben az országban mindenki tud gyereket nevelni, azt azért nem gondoltam volna...!

Bevallom férfiasan, azért az borzasztóan zavart, hogy sokszor gátak közé szorítva éreztem magam, bár ez még a ma napig így van. Anyukámtól sok jó dolgot örököltem, egyik például az energikussága. Emlékszem, mikor kicsik voltunk a tesómmal, és szombaton reggel anyám megjelent a szobánk ajtajában csípőre tett kézzel, akkor már tudtuk, hogy átrendezi a lakást, és nincs délig alvás! Soha nem várt senkire, apám - szellemi ember lévén- nem nagyon vette ki a részét az efféle programokból, így ránk hárult a feladat, hogy segítsünk, ha akartuk, ha nem. Igaz, ami igaz: imádtam ezeket a napokat!

Egy szó, mint száz, én is ilyen vagyok… Ha valamit a fejembe veszek, nem érdekel semmi és senki - csinálom!

Nagyon zavart, zavar, hogy nem, tudok 100 százalékos lenni otthon! Ahhoz, hogy leemeljek egy dobozt, meg kellett várnom Krisztiánt (ő a férjem, ha még nem mondtam volna:))). Persze tudom, tudom, türelem, és mit is akarok, ha már egy egyszerű zuhanyzás is úgy kifáraszt, hogy pihennem kell utána legalább egy félórát…

Összességében azonban jól éreztem magam.

Lassan elkezdődik a visszaszámlálás... és én nem fogok hazudni: még egy kicsit húznám az időt:))))

Nektek hogy telt?