Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy elkezdtétek olvasni a blogot, remélem tetszik, és nagyokat fogunk dumálni így a neten keresztül...
Most egy kicsit lusta voltam, és nem írtam, mert elutaztam a csajokkal a Balatonra. Igazi „terhesnyaralás” volt.

Apropó még be sem mutattam őket.
Szóval mi négyen, ill. öten általános iskola óta jóban vagyunk. Kriszta, neki két gyermeke van Zéti (5) Lujza (3), Zéti egyébként a keresztfiam, Kriszta pedig születendő lányom keresztanyja, Ildi, aki velem együtt várja első gyermekét, egy hónap különbséggel fogunk szülni, Andi, neki van már Barbi (3), és most várja második gyermekét, valamint Kinga, aki Kriszti nővére, és két kis macsó Boti (6) és Áron (3) édesanyja. Remélem, érthető ki kicsoda... Szóval Andi kivételével mindenki lent volt Balatonalmádiban, szegénynek dolgozni kellett, és így nem tudott jönni.

Őrület volt ez a pár nap, egész nap gyerekeztünk, és olyan fontos dolgokkal voltunk elfoglalva, mint: „ki vette már megint el a tűzoltóautót illetve a műanyag dinót?”, amelyeknél rondábbat én még nemigen láttam életemben. Az Ildivel azon nevettünk egész nap, hogy alig fejeztük be az egyik étkezést, rögtön következett a másik, de ha épp nem ebédeltünk vagy uzsiztunk, a konyhából kifele mindig hozzott valaki valamit, de egy-egy félbeharapott túrórudi mindig jutott a szegény kiéhezett kismamának. Volt olyan nap, mikor annyit mozogtam összesen, hogy az étkezőből átültem a kerti székbe, de higgyétek el, ez is nagyon megerőltető volt!
Iszonyú jókat dumáltunk, gyakorlatilag egy adhoc kismama-tanfolyamon vettem részt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a barátnőimmel egyszerre szülök, tudom, ezt már írtam, de tényleg hálás vagyok a sorsnak, és így nem fárasztom legalább szegény férjemet.

Az egyik legviccesebb az volt, hogy Ildivel egy ágyban aludtunk (remélem nem érti félre senki...), mert Kriszta - az ő nyaralójában voltunk- összerakta a két pocakost. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem igazán fértünk el, és éjszaka felváltva jártunk pisilni, és mikor az egyikünk meg akart fordulni, a másik tuti leesett az ágyról, ráadásul én levittem a babzsákpárnám is, mert mostanában csak azzal tudok aludni, és szegény Ildi nem nagyon bírta a zizegő hangját.Szóval nem igazán aludtuk ki magunkat…

A nyaralás csúcspontja azonban az én autóvezetésem volt.
Egyik délután már nagyon unatkoztunk, és Kriszta kitalálta, hogy menjünk le a „city”-be fagyizni, mi ugyanis a hegyen laktunk. Mivel az ő kocsijában voltak a gyerekülések, egyszerűbb volt az övével menni, mint az enyémbe átrakni mindent. A baj csak az volt, hogy a kocsija automata, és én még soha nem vezettem automata autót… Kicsit féltem, és arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy 8 hónapos terhesen kéne próbálkozni ezzel, de hát kaland az élet, így belementem... Hát, mit mondjak, a kábé 10 perces utat félóra alatt tettük meg, úgy, hogy az Ildi minden egyes váltási szándékomnál rám üvöltött: Ne nyúlj a váltóhoz!!! Annyira röhögtünk, hogy azt hittem megszülök…
Ám az út csúcspontja a parkolás volt, amit egy szegény német család végig is nézett, szerintem még most is ott állnak, sokkot kaptak, mert ilyet csak filmen láthattak. Egy egyszerű tolatást sem bírtam végig csinálni... Mikor kiszálltunk, a következő kép fogadta őket: két óriás hasú, vihogó nő, egy gurgulázva nevető ötéves, egy síró hároméves és egy nyugodt arcú anyukának tűnő valaki. Kriszta azt mondta, kár, hogy nem magyarok voltak, mert biztos csináltak volna egy fényképet, amit beküldenek valamelyik újságba ezzel a címszóval: „Ábel Anita ön- és közveszélyes! Még a barátnői gyerekeit sem kíméli a sztár!”
Na erre aztán összeestünk a nevetéstől parkolóban. Istenem, olyan volt mint tini korunkban…
Magam mentségére szólva, visszafelé már sokkal jobban ment, ezt még Zéti is megjegyezte, egy ötéves minden komolyságával! A legnagyobb dicséret volt, amit az elmúlt években hallottam…

Ti is vigyázzatok magatokra!!!

Tegnap este sokáig nem tudtam elaludni, azon gondolkodtam vajon milyen szülő lesz belőlem. Hagyok-e majd olyan mély nyomot a lányomban, mint amilyet az édesanyám hagyott bennem. Fog-e hallgatni rám, illetve lesz-e, amit úgy csinál majd, mint én...

Sokan mondják, hogy harmincon túl már egy nő nem fiatal, és ha gyermeket vállal, sokkal érettebben áll majd mindenhez. Szerintem ez egy nagy tévedés. Én 33 éves elmúltam, és higgyetek nekem, néha borzasztóan gyereknek érzem magam.

Mikor anyukámnál vagyok vidéken, szinte teljesen átalakulok, a „mamaillat" körbevesz és hirtelen az az 5 éves kislány leszek újra, aki nem tud az anyukája nélkül létezni. Hiába van nagy pocakom, és pár hét múlva szülővé válok magam is, azt hiszem,  én még nem nőttem fel.

Már most beleborzongok  abba, hogy innentől kezdve életem végéig csak egy nagy aggódó hústömeg leszek...

Eszembe jut, szegény anyám mit élhetett át velem... Mennyi bánatot és szomorú percet szereztem neki, mikor mentem a saját fejem után, és nem ismertem se Istent, se embert. Az ember, mikor még gyerek, golyóállónak képzeli magát, nem gondol a veszélyre, bár nem tudom, hogy akkoriban a szüleink tudtak-e ennyi borzalmat a világról. Talán kevésbé aggódtak értünk, vagy csak egészségesebben.

Mikor anyát kérdezem ezekről a dolgokról mindig nevet, és azt mondja, hogy semmit nem csinálna másképp velünk kapcsolatban, szerinte két nagyszerű gyereke van (persze ezen vitatkoznék vele, de nem akarok ) és hogy a sokkal több öröm származott belőlünk, mint bánat, és majd ösztönösen megérzem, hogy mi a helyes és a jó a gyereknek...

De én még nem érzek semmit. Nem tudom elképzelni magam, amint szigorú vagyok, ha belegondolok abba, hogy a lányom egyszer majd hazaállít valami pasival, hát tuti elájulok, jó, persze tudom, ez még odébb van, de már most nézem a tiniket, ahogy az iskolafalnak dőlve csókolóznak. Arról már nem is beszélek, hogy ha megbetegszenek, hogyan fogok majd higgadt maradni, hogy ne lássa a félelemet és az aggodalmat a szememben, hiszen én vagyok a Nagy Erős Felnőtt.

Szóval tegnap annyira behergeltem magam az önsajnálatba, hogy az zokogógörcsbe csapott át (itt megjegyzem ez a jelenség mostanában gyakori), a férjem értetlenül állt, és szegényke már nem tudta hova tenni, hogy miért sírok megint, csak nézett rám és azt kérdezte :

- Mi bajod van megint?- én meg hüppögve feleltem:

- Szörnyű anya leszek, semmit nem értek a gyerekneveléshez!

- Én se - felelte - de majd valahogy megoldjuk - mondta bölcsen.

Mikor ránézetem az ő szemében is ott volt a bizonytalanság, és láttam, hogy átvillan az agyán, vajon ő milyen apa lesz, mert néha a nagy és erős pacákok is sebezhetőek,  persze macsó lévén nem mondott semmit, és olyan jó volt a karjában maradni, és önző módon nem beszélni. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem leszek tökéletes szülő és hibázni fogok sokszor, de egyet tudok: a családomért mindent meg fogok tenni, én leszek a ház, amely mindig menedéket nyújt majd nekik, és ha néha elfáradok, akkor ott lesz a férjem, aki megölel és erőt ad!

Mert ez ennyire egyszerű!

Vannak napok, mikor még a kismama is úgy érzi - hiába mondják neki, hogy valami rejtélyes gyönyörűség árad belőle-, hogy ennél rondább már nem is lehet, és még az a csoda sem vigasztalja meg, amely benne fejlődik...Teljesen feleslegesnek érzi magát a világban, és a testét a tengeri szivacshoz tudná hasonlítani. Na, az ilyen napokon ki sem kellene menni az utcára, vagy még is...?

Szóval egy ilyen napon üldögéltem otthon, és arra gondoltam, csoda, hogy a férjem még szeret és szépnek lát, gondolataimba mélyedve szörfölgettem a neten, amikor is a következő hirdetést találtam: „szalonunkban szakképzett masszőrök teszik szebbé a kismamák mindennapjait”!

Ez az! Egy masszázs kell a  a lelkemnek!- már tárcsáztam is, amikor rájöttem, vasárnap van, tehát kicsi a valószínűsége, hogy bárki bent lenne, és az én testem gyúrására várna. Mivel semmihez semmi kedvem nem volt, fogtam a kutyát, és lementünk sétálni, a szalon nem volt messze tőlünk, tehát arra vettem az irányt, legalább kívülről lássam. Csodák csodája: nyitva volt, gondoltam, azért megkérdezem, milyen jellegű masszázst ajánlanak. Mikor beléptem, máris javult a lelki állapotom, megszállt valami hihetetlen nyugalom, ráadásul még a kutyát is beengedték, aki - csajszi lévén- rögtön megérezte, hogy szentélyben járunk.

Akkor ismertem meg Adélt, akit én azóta is egyszerûen csak papnőnek hívok... Elmagyarázta, hogy kétféle masszázst csinál, a svédet és a maurit, ám az utóbbit ajánlja a 30. hétben, mert az nem annyira kemény. Nekem őszintén szólva mindegy volt , CSAK VALAKI VEGYEN MÁR KEZELÉSBE!

Szóval bejelentkeztem, s már a tudattól is boldog voltam, és azt éreztem, a szürke hétköznapok egymásutánjában talán történik velem valami. Akkor még nem tudtam, milyen csoda vár rám...

Eljött a nap, izgatottan mentem a szalonba, mert tudtam, valami nem mindennapi dolog fog történni velem. Adél már várt, elmondta a dolgok menetét, közben megszabadulva a ruháimtól máris oldalfekvésbe helyezkedtem a masszázs asztalon - picit kiszolgáltatva. Adél azt is elmondat, hogy ő a szabad energiákkal dolgozik, és csak közvetítő, tehát az én feladatom, hogy a lehető legjobban hasznosítsam az általa kibocsátott energiákat. Én nem akarok dolgozni, pihenni jöttem -mondtam neki viccesen, de mivel gyakorló pránanadis vagyok pontosan tudtam, miről beszélt.

Ekkor elkezdődött a varázslat, s már az első pillanatban éreztem, hogy megszabadít a bennem lévő kételyektől, és olyan mélyen tudok befelé figyelni, mint még soha. Keze és alkarja olyan összhangban volt a tradícionális zenével, és olyan ritmusban járt a testemen, hogy szinte felemelkedtem az ágyról és kiléptem a saját testemből. Átjárt valami hihetetlen szabadságérzet, szálltam a fellegekben, és próbáltam megfejteni, hogy tulajdonképpen mi is a bajom a világgal.

Aztán rájöttem... Az elmúlt 8 hónap egyáltalán nem rólam szólt, vagyis rólam, de inkább rólunk! Soha senki nem kérdezte meg, te hogy vagy? Mindig úgy kérdezték: hogy vagytok, hogy bírjátok ezt a meleget, hogy van a pici és még sorolhatnám... Senki nem kérdezte meg tőlem: Te, Anita, mi van veled?  Mintha megszűntem volna létezni, és valami robot lennék, aki már nem is fontos, csak a benne fejlődő élet. Lehet, hogy ez most nagyon önzőn hangzik, de mindenki tegye a szívére a kezét: a 9 hónap alatt egyszer sem érzett még ilyet? Valljuk be, néha a környezetünk hajlamos megfeledkezni arról, hogy mi is létezünk.

Ez a 60 perc azonban csak az enyém volt, és Adél jóvoltából újra nőnek éreztem magam. Egy olyan nőnek, aki hamarosan anya lesz, és csodálatosan szépnek látja saját magát, és a világ egy nagy boldog hely lett a számára ahol csak a szeretet a fontos. Ez a 60 perc olyan feltöltést adott, olyan energiákat, amelyek azóta is tombolnak bennem. Most már rendszeresen járok, és a testi feltöltődés mellett a lelkem is gyógyul. A lányommal együtt éljük át ezt a csodát, és még szorosabb lett a kapcsolatom a kicsivel.

Sokszor beszélgetünk ez alatt az idő alatt, és olyan mélységeket látok belőle, amelyeket a hétköznapok elmosnak. Minden masszázs más és más, pontosan az érzelmeimre vagyis az érzelmeinkre hangolva.

Drága kismamák, ez a 60 perc nekünk jár, hogy valóban érezzük, hogy az anyasággal együtt visszakapjuk a legfontosabbat is: a nőiességünket. Hiszen ez a 9 hónap rólunk is szól!!!! 

Sokszor hallom ezt a dilemmát, és őszinte leszek: nem nagyon értem. Tudom, hogy sokan félnek attól, hogy mikor újszülött érkezeik a családba, akkor valami veszélynek teszik ki a gyereket a kutya miatt, és a régi jó barátnak távoznia kell.

A minap érdekes beszélgetésnek volta tanúja a terhesgondozáson. Anya és lánya arról beszélgettek, hogy tízéves vizslájukat hova tudnák paterolni, ha megszületik a kicsi. Sorra mentek minden rokonon, és mikor látták, hogy senki nem jöhet számításba, az altatást találták a legjobb megoldásnak... És hogy miért zavarta őket a kutya? Mert csak...Tíz éve velük él, "házi kutya", oltásokkal, féregtelenítéssel, bacimentesen, a családjuk része, de eldobják, mert a kutya és a pici nem fér meg. Legalábbis ezt gondolják. Könyörgöm, nem a kutyakosárba fekteti az ember a gyereket! A legrosszabb nekem az volt, hogy olyan szeretettel beszéltek a blökiről, hogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen embertelenek, még szerencse, hogy a dédi nem él velük, hisz egy magatehetetlen öreg néni is lehet olyan veszélyes, mint egy kutya. Mikor idős kutyáról van szó, akkor különösen dühös vagyok, hiszen az ember öregedő családtagjait sem altatja el, azért mert útban vannak.

Nagyon nehezen tudtam magam türtőztetni, hogy ne szóljak közbe, de hát mi közöm nekem mások éltéhez és döntéseihez, csak azt éreztem hazafelé, hogy felrobbanok.

Bevallom még sírtam is a kocsiban, bár ez terhes nőknél egyáltalán nem ritka.

Aztán feltörtek az emlékek a saját kutyámról, Jancsáról, aki már 9 éve velem él, emlékszem, kicsinek milyen volt, mikor elhoztam... Pár hónapos lehetett, mikor az ölemben aludt összegömbölyödve, mint egy plüssmaci, és akkor megígértem neki, hogy soha nem hagyom el, és mindig vigyázni fogok rá.

Emlékszem, szingli koromban hányszor álmodoztam arról, hogy Jancsa és a gyerekem együtt játszik, és lám, két hónap múlva teljesül a kívánságom... Bár a játékra még egy kicsit várni kell.

Ahogy beléptem az ajtón, már ott állt Ő, farokcsóválva, boldogan, macival a szájában, mert mindig hoznia kell valamit üdvözlés gyanánt. Egyébként mióta terhes vagyok, nem ugrál, árnyékként követ és sokszor a hasamra teszi a fejét, s csak szuszog. Érzi és tudja, hogy valami megváltozik majd, és anya életében már nem biztos, hogy az első lesz... Remélem, a babát majd ugyanúgy imádja majd, mint engem meg a férjemet.

Beleborzongtam, mikor újra arra a kutyusra gondolok, akinek az életéről 10 perc alatt döntött a „családja”, és csak remélni tudom, hogy megváltozik a véleményük, és meggondolják magukat.

Na tessék, már megint sírok, lenézek a lábamhoz, ott szuszizik első gyermekem, megsimogatom, Ő hálásan rám néz, olyan szeretettel a szemében, melyet kevés embertől tapasztalok.  

Igazán mozgalmas hetem volt, a csajokkal az egyik délután baba-partit tartottunk, mivel négyünk közül hárman (ebben benne vagyok én is) várandósak vagyunk, egyikünk gyakorló anyuka, így egyre sűrűbben fogtok a partikról hallani... Természetesen ezeken a klubnapokon csak a szülés körüli dolgokat beszéljük meg. Nem győzők eléggé hálás lenni a sorsnak, hogy gyerekkori barátnőimmel lettem egyszerre áldott állapotban, így nem kell a könyveket bújnom, mert mindent meg tudok velük beszélni.

Azért az félelmetes, hogy minden terhesség más és más, soha nem találkoztam még ugyanazzal a problémával. Persze vitáink már most is vannak, szinte mindig összeugrunk valamin, mennyire mások leszünk, mint szülők. Mivel én vagyok a leghamarabb kiírva, ezért állandóan engem rémisztgetnek mindenféle történetekkel a szülés körül, hiába mondom, hogy nem akarok erről hallani, hiszen van jó és rossz tapasztalat, és ahogyan nincs két egyforma terhesség, nincs két egyforma szülés sem.

Most nagyon őszinte leszek: nem érdekel, hogy van, aki 27 órán át vajúdott, aztán akadnak olyanok is, akiknek eltört a medencecsontjuk, vagy a baba nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, és még sorolhatnám a rémesnél rémesebb sztorikat, heppi és csodás történet miért nem száll kismamáról kismamára? Miért nem hallok olyat, hogy: épp beértünk a kórházba, mindenki szuper kedves volt, mindenki tudta a dolgát ,az orvosom már tárt karokkal várt, a vajúdás gyorsan ment, nem volt komplikáció, és 3 óra alatt már a karomban tartottam a gyermekemet.

Már most beparáztatják az ember lányát, mikor még van 3 hónapom a szülésig!!! Jézus, már csak 3 hónap???

Ne értsetek félre, nem érzéketlen vagyok, de első gyerek lévén, legyen még meg az az örömöm, hogy azt gondolom, minden simán fog menni. Tudom, tudom... nem lesz sétagalopp, de minden este megbeszélem a lányommal, hogy mind a kettőnknek jobb lesz, ha gyorsan elintézzük.

A férjemnek már nem is merem mondani ezeket a sztorikat, mivel valamelyik nap bejelentette, hogy ő mégis bejön velem a szülésre, mert nem akar „folyosói apuka” lenni, annyira örültem (titkon mindig ebben reménykedtem, de nem akartam ráerőltetni a döntést) ilyenkor mindig örülök, hogy edzőterembe jár, és a feszesedő popók nézegetésén és megbeszélésén kívül más hasznos dologgal is töltik az idejüket a férfiak az öltözőben, például beszélnek a szülésről... Ők miért élik meg csodásan a szülés élményét? Soha egy apukától nem hallottam, hogy azt mondta volna „olyan undorító és félelmetes”, igaz, nem nekik kell végigcsinálni, de mégis, a kispapák között csodás és misztikus történetek keringenek. Igazságtalanság!!!

Na, ezért nem kezdem el neki mondani, hogy mik a variációk, hogy mik történhetnek, ráér akkor megtudni majd, ha valami tényleg történik, addig pedig csak táplálja a férfiak boldog és gond nélküli hitvilágát. Van egy mondás, mely szerint „ha valamire úgy nézünk, ahogy valóban létezik, akkor többé már nem félünk tőle”.

Én így tekintek a szülésre, nem akarom, hogy befolyásoljanak a negatív történetek, hiszen ez a női élet legszebb csodája, és én hiszem és tudom, hogy velem is így lesz!!!