Talán mindannyiunk - a szerkesztőség és a szerző- nevében mondhatom, hogy nagyon örülünk az érdeklődésnek, amely Anita blogját kíséri. Megtisztelő a sajtó figyelme is. Egyetlen dolgot szeretnénk csak kérni mindazoktól, akik  saját (hon)lapjukon keresztül szeretnék ezt az élményt megosztani másokkal: olvassák el a főmenüben szereplő jogi nyilatkozatot, amelyből kiderül, hogy milyen feltételekkel lehet idézni belőle. Szeretnénk megőrizni a blog lendületét, őszinteségét és báját, erre azonban nincs módunk, ha a belőle kiragadott mondatokat egészen más szövegkörnyezetbe helyezik.

Megértésüket és további érdeklődésüket köszönjük!

Módra Ildikó

főszerkesztő

Vannak olyan történések az életben, mikor az ember azt érzi, igen, ilyenkor érdemes élni. Ritkán van benne részünk vagy lehet, hogy sokszor, de a rohanó hétköznapokban nincs időnk megállni, és megélni az ilyen szituációkat: a tökéletes pillanatot. Amelyre – majd akkor, ha megöregszünk –szívesen és  könnycseppel a szemünkben gondolunk vissza.

Az egyik délután fogtam a lányomat, és elmentünk sétálni, ő persze motorkán, én gyalogosan, megnéztük a szökőkutat, a virágokat, minden fánál és bokornál megálltunk, rácsodálkozva, hogy az élet tulajdonképpen milyen szép.  Aztán amolyan csajosan beültünk egy kávézóba, én kávéztam, Luca már nagylányosan szívószállal narancslét ivott, és a másik széken ült, miközben folyamatosan magyarázott, babanyelven belekeverve azokat az értelmes szavakat,  mondatokat, melyeket már ismert. Mégis tudta, hogy megértem: mesélt a bölcsiről, a macikáról és az ő életében oly fontos dolgokról.

Aztán elindultunk hintázni, ő közben rám nézett az őzike szemével, és azt kérte: „AGA KÉJEK FAGYIKÁT”-természetesen nem tudtam ellenállni. A fagyizás arról szól nálunk, hogy anya hízik: én kérek egy gombócot vagy kettőt, ő pedig egy rolettivel tunkolja...

Leültünk egy közeli padra, ő mellém, mint egy minifelnőtt, néztük az embereket, nem beszélt se ő, se én. Aztán nem tudom, milyen indíttatásból, egyszer csak összenéztünk, és egy hihetetlen érzés kerített hatalmába: összhang, meghittség és egy olyan erős kötelék, amit senki nem tud megbontani: a LÁNYOM és ÉN. Mi ketten egy padon, szavak nélkül. Ott abban a percben megszűnt a világ, csak mi voltunk....

Eddigi életem legtökéletesebb pillanata volt ez, amit soha nem fogok elfelejteni.

Igen, valahogy így képzeltem az anyaságot, mikor még nem volt gyerekem, titkon akkor is ezt az összhangot és harmóniát kerestem. Lehet, hogy megtaláltam???

Puszi: Anita

Sziasztok!!!

Rég nem írtam, de azt hiszem, ez már így marad...

Sajnos a hétköznapok engem is maguk alá gyűrnek, de végre itt a jó idő, és eltehetjük az undok „őszi”(vicces) cuccokat, és elő a papucsokkal... Lassan nyári szünet lesz a bölcsiben, én meg töröm a fejem, hogy milyen programokat találjak ki Lucuskának, mert nincs kedvem minden áldott nap a játszótérre menni.

Már kinéztem egy tábort-anyukásat -augusztusra, zene-tánc minden lesz!!! Addig is kiélvezem a szabad életet, barátnőzöm, kávézgatok, tornázni járok és persze dolgozom, már ha van munka, mert a mi szakmánkban ez elég kiszámíthatatlan...

Mostanában azon  morfondírozom, milyen jó, hogy ennyire tudok számítani a férjemre, és a ha néha morgok is, mekkora segítség nekem. Sok egyedülálló anyukával találkozom például a játszótéren, és meg kell mondjam, le a kalappal minden nő előtt... Ilyenkor rájövök, hogy mi, nők, mennyire erősek vagyunk, és nincs az az élethelyzet, amelyben ne találnánk fel magunkat. Az élet sajnos kiszámíthatatlan, baráti körünkben most éppen szétment egy nagyon kedves pár, és azon gondolkoztam, hogyan lehet ezt jól intézni, hogy a gyerek ne sérüljön, és azt érezze mind a két szülőre számíthat. Nekem fogalma sincs, mit mondanék Lucának, és hogyan tudnám eltitkolni előle, ha harag lenne bennem az apja iránt. Én azt vallom, a gyerek nem tehet a szülők hibájáról, tehát nem az ő dolga szenvedni miatta... De ezt valóban meg lehet oldani??? És a csönd után mi van? Csomó kérdés lehet a nőkben... Vajon leszek-e még fontos mint nő valakinek? Ki vállal majd fel gyerekkel? Hogyan fogom eltartani magam? És az apakép, azzal mi van???

Valahogy azonban a nők mindig túlélik az ilyen helyzeteket, talán az anyaság, az ad erőt, hogy  tartozunk annak a kis embernek annyival, hogy boldog legyen...

Soha nem akarom megtapasztalni, de minden nő előtt tiszteletem, aki egyedül neveli a gyerekét, gyerekeit. És természetesen azok előtt az apák előtt is, ahol anyuka ment el, mert sajnos olyan is van. Lehet egy szülő egyszerre anya is meg apai is? Néha mi ketten is alig bírunk a kisasszonnyal...

Az biztos, hogy ahol gyerek van, ott az a legfontosabb,hogy ő keveset érezzen a feszültségből és tudja nem miatta történt az egész... Aztán amikor nem lát, lehet szétverni a párnát, és ordítani!!!

Várom a témában a véleményeket!!!!

Puszi mindenkinek: Anita

P.S. Aki szeretne nekem privát levelet küldeni, az a netbaby.hu szerkesztőségbe küldje, köszönöm!

Boldog-boldog békeidők, mikor csak letoltam a gyereket a parkba, ő édesen aludt a babakocsiban, én meg olvashattam, telefonálhattam, vagy bámultam, csak úgy, a nagy világba...

Mindig rémülten néztem szingli koromban azokra az anyákra, akik ordító gyerekükkel nem tudtak mit kezdeni, vagy hagyták tombolni őket, és húzták az utcán, vagy vitába szálltak vele, és akkor hallhattuk anyut fejhangon ordítani. Soha nem értettem, miért nem tudják kezelni a helyzetet...

Aztán megtudtam. A minap Luca ”azt akarom csinálni, amit én akarok” lányommal játszótereztünk, bölcsi után, volt hinta, motorka, homokozó, s már annyira fáradt volt, hogy minden egyes lépésnél elesett, akkor úgy éreztem, itt az idő, hamarosan úgyis vacsora, mennünk kell, még mielőtt állva elalszik. Igen ám, de a kisasszony felpörgött, és nem érdekelte, hogy a teste már nem parancsol a lábainak, és összevissza járnak. A kapuig egész  jól ment a hazaindulás, ám ott megértette, hogy véget akarok vetni a játéknak, ő pedig még maradni akart, a folytatást tudjátok vagy ismeritek...

Azért elmondom, mert szerintem nem kell szégyellni ezt az érzést, mert ezt mindenki érzi, csak ciki bevallani, de miért is???!!!

Az első könnycsepp nélküli „NEEMNEMNEEEEEM-nél még megpróbáltam diplomata anyaként viselkedni, szépen csendesen elmagyarázni, hogy mennünk kell, vacsora lesz,  Apa vár, stb. A második, már könnyes hisztinél kicsit határozottabban próbáltam hatni, a harmadik, ez a földhöz verem magam,  mert én mindig kiharcolom, amit  akarok sehova nem megyek és különben is szörnyű sorsom van – jelenetnél éreztem, hogy valami elindul a bokámtól felfelé az agyamig, valami meleg, borzongató érzés, amit a lányommal kapcsolatban ennyire erősen még nem érzékeltem: a DÜH, amit nem tudok kontrollálni, és ott, a játszótér bejáratánál, mindenki szeme láttára, úgy megrángatom, mint Krisztus a vargát, mert nem bírom, nem bírom, fáradt vagyok, és én is ember vagyok (pár perc önsajnálat), majd visszatértem a földre, a lányom már a feküdt a járdán és hisztizett, miközben az emberek bámultak, és ugyanazt a megvető, néha sajnálkozó pillantást láttam, mint amit én villantottam néhány éve azokra a nőkre, akik hasonlón álltak, mint én most.

Istenem, ha kezemben lenne egy Ranschburg Jenő kötet, de fellapoznám, mit kell tenni, ordító hisztiző gyerekünkkel, akit a világon a legjobban szeretünk, de most mégis egy olyan haraggal vegyült tehetetlenség önt el, hogy szemem fényét jól...– gondoltam magamban, de nem volt idő gondolkodni, segítségül hívtam az ösztönömet: Lucát egy pillanat alatt a hónom alá kaptam, mint egy hegedűtokot, ő még mindig kapálózott, és nem értette. Olyan svunggal indultam el, hogy hozzám képest egy megvadult bika csak kezdő cserkész, egy szót sem szóltam, hónom alatt a gyerek, kezemben a kismotor, hátamon az egész gyerekszoba, amit a játszóra kell vinni, és mentem egy hangos szó nélkül, s a tömeg ketté vált...

A sarkon befordulva Luca már nevetett,  mert irtó jó móka lett ez neki, mert így sokkal élvezetesebb a hazajutás.

Én nem nevettem, szégyelltem magam, amiket gondoltam és nem tudtam kezelni a helyzetet, illetve csak így, s kicsit azt éreztem, csődöt mondtam. Az esetnek nincs tanulsága, de már kétszer bevált a fogd és vidd módszer,  azzal a különbséggel, hogy én is nevetek, és már nem szégyellem, amiket gondoltam, mert az is én vagyok,  hisz a lányom is tud édes szörnyeteg lenni....

Azért kíváncsi vagyok nálatok volt-e ilyen eset, és ha igen mit tettetek, de őszintén:!!!!

Puszi: Anita

Sziasztok!

Tudom, tudom, megígértem gyakrabban írok...próbálom betartani.

Annyi minden történt, például betöltöttem a 35. életévem....jajajajaja! Azért nem volt ilyen fájdalmas, a gyerek a nagyinál, mi édes kettesben vacsorázni voltunk, de ami a legjobb volt - vessetek a mókusok elé-, délig aludtam másnap!!!! Két év után újra, kényelmesen hason (!!!). Nem volt idő, tér, csak én és az ágy... mennyei volt.  Az ember, ahogy öregszik, alább ad már az igényekből.

Egy jó alvás és megvan a szülinapi ajándék...

Majdnem elfelejtettem, voltunk Lucával farsangon: méhecske volt!!!!!!! Annyira, de annyira édes volt, alig bírtam a könnyeimmel, és mindjárt anyák napja, na, lesz sírás!!!! Nagyon élvezte, mióta bölcsis lett rengeteget fejlődött, a szókincse napról napra bővül, minden nap ámulatba ejt.

Elkezdett nagyon hasonlítani rám, teljesen olyan, mint én kiskoromban, remélem a természete jobb lesz. Nagyon izgultam mostanában, mert Krisztiánnal szerepeltünk a „MrésMrs”-ben. Soha nem voltunk még így együtt semmilyen műsorban, jó volt kipróbálni, de azt hiszem nem fogjuk rendszeresíteni.

Na, ennyit rólam.

Nagyon sokan írtatok nekem és nagyon-nagyon köszönöm, most megpróbálok válaszolni. Sokan kérdeztétek, hogy milyen Luca és Jancsa-kutya kapcsolata. Legnagyobb szomorúságomra  Jancsa nincs nagyon oda Lucáért, igaz, már nem fiatal, 11éves, és látom, hogy nyugdíjas éveit megzavarta... Nem tudok beszámolni mesés történésekről velük kapcsolatban. Luca nyúzná, játszana, Jancsa tűr, de ennyi.

Köszönöm a sok kedves véleményt, amit a Szily Nórás műsorral kapcsolatban írtatok, nagyon jól esett, és köszönöm az építő jellegű véleményt is.

Arra a kérdésre, hogy mi változott Luca érkezésével, csak annyit tudok mondani: hogy minden és semmi. Az tény, hogy nehéz spontán módon viselkedni, és mindent előre tervezni kell, de közben meg olyan, mintha mindig is velünk lett volna. Tudjátok, én mindig az ösztöneimre hallgattam, és soha nem hagytak cserben. Sok szép pillanat van az életben, de mikor átölel és a pici testével belém fúrja magát... akkor érzem igazán, hogy ÉLEK, és ezért az érzésért érdemes élni!!!

Elég a pátoszból. Végre jön a tavasz, és a gyerekre nem kell hatszáz réteg ruha, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mire felöltöztettem  én  fogytam 10 kilót...

Elhatároztam, hogy tartok egy tisztítókúrát, és a legelső dolog, amit megfogadok, hogy nem eszem meg a gyerek maradékát. Szerintem ismerős nektek is: egy kiflicsücsök, egy kis túrórudi vég, itt egy kekszdarab stb. És csodálkozunk, hogy a nyárra nem merünk strandra menni. Na, ennek vége, a gyerek meghagyott kajája az isteneké..........de csak hétfőtől!!!

Várom az írásokat és a véleményeket „Ne kíméljetek " jeligére!

Puszi: Anita